Irodalmi Szemle, 1965

1965/6 - JÓKAI NAPOK 1965 - Dobos László: Földönfutók (Részlet egy készülő regényből)

— Vadásznak — mondta.

— Hajnalban? — kérdeztem hihetetlenül.

Az öreg homlokráncaiba egy pillanat alatt veríték nőtt.

— Kóbor eb is lehet — vigasztalt.

Másodszor közelebbről hangzott a csaholás. A csempész bátorító nyugalma eltűnt. Kapdosva szedte a levegőt és ijedten tekintgetett maga köré.

— A kutya az megtalál — fordult felém. Foghíjas szája idétlenül morzsolta a szavakat.

— Tekintsen szét — bíztatott.

Kissé felemelkedtem. A tengeri levelek hajlongó mozgásán kívül semmit sem láttam. Az öreg földre hajtotta fülét és úgy hallgatózott. Ismét kutyaordítás mert a csendbe.

— Jönnek — suttogta rekedten. — Valami szerencsétlennek a nyomára akadtak, üldözik ... Balra fusson, kerülje meg a legelőt...

Lövés dördült. Utána érthetetlen kiabálás hangzott. A kutya most vonítva csaholt. Rémülten megragadtam egy tengeriszárat, a növény erőtlenül kitört és én a földre dőltem. Az öreg már nem volt mellettem. Kiáltani akartam, hogy ne Jöjjenek ... Felismerhetetlen hangok keveredtek a fülembe. Tőlem nem messzire rohanva törtetett valaki. 'Négykézláb mászni kezdtem egy tengeri soron.

Másodszor is lőttek. Ügy képzeltem, már hallom a kutya lihegését is. Vájni kezdtem magam előtt a földet. Felettem lövedék sivított. Hörögve kapaszkodtam tovább és hangosan imádkoztam.

Elértem a vasutat. A géresi őrháztól nem messze szűk betonhíd ereszti át az erdőszéli mocsarak vizét. Ide menekültem. Hátamat a betonfalnak támasztva fújtam magamból az ijedtséget. Az üldözés zaja, tőlem balra, a határ felé vonult, majd hirtelen elhalt. Biztonságban voltam. Akár indulhattam is haza, de képtelen voltam lábra állni.

Előttem ébredezett a premontrei prépostság erdeje. Kölyökkorunkban itt bújkáló szerelmes párokra lestünk. S ha olykor nyomukra akadtunk, a bokrok alól röhicsélve bámultuk ölelkezésüket. Lopott filléreken vettünk egy zacskó pemetecukrot és ötödmagamimal idecsaltunk egy faluszéli süldőlányt. Kedveskedtünk neki, telekapkodtuk a kosarát gombával. Ravaszak voltunk és mosolyogni is tudtunk. Fogtuk a kosarát, de csak azért, hogy a kezét és meztelen karját is tapinthassuk.

Jolánnak hívták. Mi Julikának becéztük. Kölyök falkánkban olyan is akadt, aki buzgalmában Júliát mondott. Lehet, hogy valami szerelemre csábító filléres regényben olvashatta ezt a fenségesen hangzó nevet.

A lány új nevét elkapta a többiek füle is. Jolánból percek alatt így lett Júlia. Júliáztunk egymást túlszárnyalva, közben egyre beljebb csalogattuk az erdő sűrűjébe. A legidősebb közülünk folyton cukorral kínálta, egyiket le sem nyelte, már a másikat nyomta a szájába.

— Mutasd meg magad, Júlia — mondta a lánynak egy feketehajú suhanc. Jolán eleresztette a füle mellett. De másodszor már hárman is ösztökéltük:

— Mutasd meg magad!

— Láthattok.

— Nem így.

Egy pillanatra mintha megrettent volna. A cukrot sem fogadta el... Fáradhatatlanul kínálgattuk tovább, belebeszéltük az utolsó szemig. Aztán vagy az ijedelemtől, vagy a sók olcsó édességtől, elfogta a csuklás ... Védekezett és csuklott, mi meg ugrabugráltunk körötte, mint az erdei manók.

A szánk kiszáradt a könyörgéstől, mire célt értünk. De megérte. Júlia gyermeklány teste ott feküdt előttünk tiszta meztelenségében az erdő avarán. Egy szemvillanás idejéig éhesen néztük, majd kitört belőlünk a gúnyos nevetés.

Kíváncsiságunk jóllakott. Győztesen, rivalva szaladtunk hazafelé. A lány pedig sírva, megszégyenítve cipelte utánunk a gombás kosarat...

Az erdő szélén álltam és vártam a reggelt. E pajzán gyermektörténet emléke, némileg enyhítette bennem a szökés izgalmát.