Irodalmi Szemle, 1965

1965/6 - JÓKAI NAPOK 1965 - Dobos László: Földönfutók (Részlet egy készülő regényből)

Leereszkedem a szőlők közül. Százszor megjárt ösvényen közelítek a leszálló- hely felé. Negyvenöt és negyvennyolc között kéthetenként jártam erre tömött batyuval a hátamon. Őrködtek itt mindenütt, mégis erre lehetett legjobban megközelíteni a határt.

A legelő tele volt mocsaras hajlatokkal. Hepehupás zsombékok között kis időre meghúzhatta magát a katonáktól óvakodó ember. Akkoriban a „csempészek lövészárkának“ nevezték ezeket a torzsokokat. Jó búvóhelyek voltak, csak olykor hangosak. Ezernyi hosszúnyakú gém és szárcsa tanyázott itt. Ha az ügyetlenül lopakodó csempész megzavarta a madarak álmát, a félelem pillanatok alatt verítéket öntött a homlokára. Hiába volt sötét, olyan félelmetes ricsajt csaptak, hogy még a holtak háta is megborzongott.

Az éjszakák nyomorult csempészei jobban rettegtek a vízimadaraktól, mint a határőröktől. A fináncok is tudták; ahol vijjog a szárcsa, ott ember botladozik. Nem is fárasztották magukat, különösen nyáron, leültek a szőlőalji borházak padkájára és vártak. A madarak hírül adták az idegent.

Évek múltán most járok itt először. Minden rög emléket őriz; jó és rossz emléket. Erről az irdatlan legelőről tereltem hazafelé nagyapám villásszarvú fehér ökreit. Harminckilencben az agyagos gödrökben lapulva néztem, hogyan robbantják fel a magyar hadsereg katonái a csehek építette betonerődítményeket. Süldőlegény korunkban itt hemperegtünk a cseperedő lányokkal.

Ezek melengető emlékek.

Aztán öt évig csak éjszaka láttam. Az éjszaka elbírta a veszélyt. Izgalmas idegtépő éjszakák. Denevérek voltunk. A sötétben kifinomult a látásunk; a ravaszság és az óvatosság lett meghitt segítőnk.

A tiltott út ravaszságra nevel. Háború utáni első tanítóm, egy száz hájjal megkent öreg csempész volt. Negyvenöt nyarának elején a túloldalról jöttem haza, egyedül. Meleg volt éppúgy, mint most, csak egy hónappal fiatalabb volt a nyár. Az éjszakát egy határmenti parasztportán reszkettem végig. Az öreg kertjében volt néhány girbe-gurba szilvafa, azok alá vetett ágyat mindkettőnknek egy-egy maroknyi szénára.

A viteldíjat előre kellett fizetnem; egy pár vadonét új bakancs. Ebben foglaltatott a tandíj, a „szekerezés“ is.

— Bizonytalan mesterség ez, itt csak a tegnap biztos — magyarázta hunyorogva.

Egész éjszaka nem húnytam le a szemem. Remegve meredtem a melegfényű csillagos égre. Az öreg, alig hogy lehajtotta a fejét, elaludt és akadozva horkolni kezdett. Két-három óránként váratlanul felült, megnézte a hold állását, majd visszadőlt.

Hajnalodott. A hold koronája már közel hajolt a földhöz, mikor indulásra szólított.

— Most már nekünk segít — mondta halkan. — Holdvilágos éjszakákon csak akkor vágjon neki, ha már a háta mögül világít... Hajnal felé álom öli a fináncot, a hold álmosítja el.

Végigmentünk a kerten, és egyenesen beléptünk egy kukoricásba.

— Az időt is jól kell megválasztani. Ez az átmenet a legjobb. Se világos, se sötét. Figyelje meg, zöldesszürke minden, ilyenkor könnyebb tájékozódni.

Üres volt még a határ, csak a korán kelő pacsirta ijedt röppenései jelezték a hajnalt. Nem mentünk a járt úton, pedig ott kanyargott mellettünk, de nem is szakadtunk el tőle. Az árok szélétől öt-hat tengeri sorral beljebb caplattunk.

— Innen az útat is szemmel tarthatja, ha meg úgy kerül, el is rejtőzhet — oktatott az öreg. — Ebben az évben kapást vetettünk a határmenti dűlőkbe... Azt keresse mindig, a tengeri földeket, július végére annyira megnő, hogy nincs az a finánc, aki átlátna a sűrűjén.

Átléptük a határ vonalát.

Hirtelen megragadta a karomat, és maga mellé húzott a földre.

Váratlanul kutyaugatás csapott felénk. Kísérőm a földre rántott. Ő a tengeriszárak mozdulását leste, én az arcáról próbáltam leolvasni a veszélyt. Nyakán erősen kidagadt az ütőér, szemefehérjét elfutotta a vér.