Irodalmi Szemle, 1965

1965/6 - JÓKAI NAPOK 1965 - Dobos László: Földönfutók (Részlet egy készülő regényből)

— Ezzel akar elriasztani? — kérdeztem inkább a magam megnyugtatására.

— Megy vagy marad, egyremegy... Ne hallgassa, mit beszélek, csak magamnak mondom. Már arra is gondoltam, hogy lemezre, vagy szalagra veszem, amit megéltem... Aztán visszapergetem, ismételni fogom és ezerszer újra

meghallgatom, míg el nem kopik, szét nem foszlik bennem a szavak értelme

__

E

zt akarom, emlékektől, számomra szörnyű emlékektől akarok szabadulni. Vannak élményeim, amelyek kiújulnak, lázba hoznak. Ez hajtott ide most is, permetezhetnék az ország túlsó felében is, mégis ...

— Hangulat dolga is — csúszott ki a számon.

— Lehet, hogy úgy hangzik, érzelgősnek tűnik mindez ... Még a szanatóriumban lábadoztam, mikor a válóper elindult. Fölépülésem kétséges volt, a két gyerek közül egyiket sem hagyták nékem. Egyedül maradtam. Igaz, láthatom őket, itt élnek, de úgy nevelik őket, hogy féljenek, reszkessenek tőlem. Ha olykor közelembe kerülnek, remegnek, mintha erdei ordas közeledne feléjük... Tulajdonképpen ez húz ide erre a vidékre, a két gyerek, lehet, hogy valami más is, csak nem merem bevallani magamnak. Mások számára egyszerű, szürke történet. Az egész belefér egy mondatba: szerelem, házasság ... az emberek közönye. Ez minden.

Hallgatott a pilóta, nekem sem volt szavam. A rétet néztem. Balra tőlünk vizenyős hajlókban piroslábú gólya békára lesett. Időnként a repülőre kapja tekintetét. Fél tőle avagy biztatást lát a mozdulatlan szárnyakban? Ki ismeri a gólyamadár gondolatait ?

— Repülősnek jelentkeztem — folytatta, de csak azért, hogy magamra tereljem a figyelmet. Míg a Messersmidteken gyakoroltunk, émelygett a gyomrom. Aztán megszoktam, bolondja, megszállottja lettem a repülésnek. Bizonyítani akartam, hogy sokra viszem. Eleinte a hiúság ösztökélt, azt hittem, aggódnak értem. Nem így volt. Később megalázottságom űzött a levegőbe. Már csak akkor éreztem jól magam, ha fenn voltam. Ötezer méteren felül úgy tűnt nekem, hogy megállt felettem az idő. Legszívesebben a levegőbe költöztem volna, hogy felülről, messziről láthassam az embereiket. Voltak pillanataim, mikor zuhanó repüléssel irányt vettem a földre, vártam, pusztuljon minden velem együtt... Mégsem tettem meg. Sajnáltam a gépet, vagy talán visszariasztott a félelem... Végül már csak magamnak akartam bizonyítani. Csak azért is. Vállaltam mindent, kerestem a veszélyt, őrültségekre éhes farkas lett belőlem...

Felindultan beszélt. Nyakán és homlokán kidagadtak az erek. Tekintetéből és hangjából most éreztem ki először a fájó önkínzást.

— Miféle ember maga — fordult felém váratlanul.

Zavarba hozott a kérdés. Vártam, gondolkodtam. Féltem, véget vetek közléken ység ének.

— íróféle.

Kétkedő ábrázattal sokáig fürkészte az arcomat.

— Kevés maguk között az igaz ember ... Sók hazugságot összeírtak.

— Nem mindenki tette ezt — mondtam bizonytalanul. Eleresztette a füle mellett és megfontoltan tovább mondta:

— Rólam is írtak, hetenként jártak utánam. Fényképeztek, kérdezgettek. Aztán kifényesítettek, leverték rólam a port és beraktak az újságba. Ragyogtam, akár a tiszticsizma. Az ezredparancsnokság dicsérő levelet írt haza a falumba. A fényképem hetekig ott díszelgett a községháza hirdető tábláján. Biztosan hallott már ilyen történetet, amíg fent van az ember, rajzanak körötte a barátok ... Elég egy kis botlás, szétrebbennek. Mosakszanak, magyarázkodnak... Ennek a rendszernek sok a humánus intézménye, törődnek az emberrel, még meghalni is nehéz, de nem belülről jön ez. Az emberiességet hivatalból gyakorolják. Nálunk a kisfarkasok törvénye szab rendet, az emberek nagy része az erősekhez, a hatalomhoz húz... Aki erős, az halad, aki halad, aköré sereglenek ... A bukottakkal a kutya sem törődik.

— Ez is túlzás — szóltam közbe.