Irodalmi Szemle, 1965

1965/6 - JÓKAI NAPOK 1965 - Dobos László: Földönfutók (Részlet egy készülő regényből)

Ingerülten rám kapta tekintetét, majd gúnyosan elnevette magát. Fiatalos mozdulattal felállt, kinyújtózott és a gép felé indult. Néhány perc múlva füzetlap nagyságú képpel a kezében mellém térdelt.

— Két hete történt — bökött maga elé. Földbe fúródott repülő roncsait ábrázolta a kép.

— Márciusban együtt indultunk Csehországból — mondja szomorúan. — Egy helyre szállásoltak bennünket, összebarátkoztunk. Rendes ember volt. Meghalt. Azóta egyedül lakom.

Szorongató csend ékelődik közénk. A képen kíváncsi emberek gyűrűje mered a szerencsétlenségre.

— Kihagyott a motor — magyarázza komoran. — Nincs veszélytelen repülés. Hiába számolok százféle eshetőséggel, a százegyedik váratlanul érhet. Csak .a földről tűnik egyszerűnek ...

— Fél?

Gondolkodva maga elé mered és csak aztán válaszol;

— A veszélyt érzem. Van olyan nap, hogy nyolcvanszor, százszor is startolok. Minden leszálláskor jólesik megérinteni a földet... Nem hivalkodom, nem is túlzók, de érzem a veszélyt. A veszély tudata benne van sejtéseinkben ... Sokáig nem értettem az álmaimat sem. Szépek voltak. Munkánk izgalma csak az álmokban nyugszik el. Legtöbbször m^g most is anyámmal álmodom... Alig voltam három éves, mikor apám huszonkilencben tüdőbajban elpusztult. Bátyám negyvenötben Duklánál megsebesült és nyomorékon került haza. Anyám küszködött velünk, nyomorogtunk, amit csak az ő szeretete tett elviselhetővé. Számtalanszor kérdeztem már magamtól: Honnan vette a kiapadhatatlan erejét? Sovány, szikár asszony, vállain alig van mire akasztani a ruhát. Tizenöt éven át egyedül dolgozott meg négy holdnyi földet. Szántott, vetett, sarlózott és kapált. Este meg mesélt, mesélnie kellett. Télen, nyáron mesével zártuk a napot, ez volt a lefekvés előtti imádságunk. Ő feküdt, mi meg apró manók módjára figyel- ■ve ültünk az ágyon. Lehet, hogy egész nap a mese szálait sodorgatta magában, mert csak az első mondat ismétlődött mindig: hol volt, hol nem volt... Holt apámat elnevezte erdei embernek, és olyan szép históriákat kanyarított alakja köré, hogy szagos virágágyon éreztem magam. Anyám minden mondókája a szépségről és a jóságról szólt... Emlékszem, a mese feléig sem ért, elnyomta az álom. És így, félálmában mondta tovább, ha elakadt az aranyat szállító szekér, rászóltunk. Ő felrebbent és csorgatta tovább a medve látta szagos erdei mézet, cseppenként, reszkető fáradt kezével. A szétszakadt szálakat aztán a mi képzeletünk fűzte össze a gyermekláncfű gyámoltalan szálaival...

A füvön feküdtünk. Ő féloldalt dőlve, én hasmánt. Most jólesett a csend vékonyka barázdája. A pilóta nem nézett rám, szokása szerint az eget bámulta. Mesébe illő kép; a rét, a rekettyés, nyárfa csoportok, távolabb a szántók dombja, itt közel a gólya és a repülő ormótlan alakja.

— Jöjjön fel velem — állt fel hirtelen. — Elrepülünk a folyóhoz, megfürdünk.

Váratlanul ért az ajánlat. Hirtelen támadt izgalommal körbe kapdostam a tekintetem. Semmi sem mozdult.

— Most nem — utasítottam vissza.

Rám mosolygott. Arcának merev vonásai felengedtek.

— Megijedt?

— Most nem.

— Fél?

Nem válaszoltam. Egy pillanatig várakozva nézte tanácstalanságom, aztán elnevette magát. Fölényt és kárörömet éreztem szakadozó nevetésében. Tekintetemmel a gólyamadár lépéseibe kapaszkodom... Jó lenne megfogózni valami nyugtató gondolat morzsájában, de nincsen, nincsen... Rét, van, fák vannak, ég van és a repülős nevetése ... Fölényes. Nyugtalan békesség ... Mondjuk, mondjuk a szép szavakat, valamit mégis elhallgatunk. Érzékenységünknek egy szikra is elég. Fölényt érzek a nevetésében. Fejemet elfutja a vér. Képzeletem verekedő emberek hánykolódó alakját vetíti elém; verjük, tépjük egymást. Szé-