Irodalmi Szemle, 1965

1965/6 - JÓKAI NAPOK 1965 - Dobos László: Földönfutók (Részlet egy készülő regényből)

Ahogy beszél, ajka fájdalmasan megrándul. Kissé oldalt fordul tőlem, mintha íelindultságát rejtené. Csend szakad közénk.

Húsz éves koromban sok halottat láttam, temettem őket. Énekeltem a koporsójuk és a sírjuk felett. Akkor még nem éreztem az elmúlást, nem hittem a holtaknak. Inkább visszaszámoltam a napokat, ismertem a kihűlt testek életét. Huszonhét embert temettem el, s csak eggyel nem találkoztam közülük. Ráncosképű cigányasszony volt, vendégségben halt meg. Olyan volt az arca, mint egy fekete rög.

Milyen messze van egymástól a pilóta és a cigányasszony ábrázata. Az emlékezet mégis összetársítja őket. Miért? Amaz már elporladt. Ez magát faldosva kínlódik. A holtak élőkre... élőik torz arcára emlékeztetnek.

— Minden seb begyógyul — kapok ismét a szóba.

— Ne vigasztaljon. Ez ingerel a legjobban. Nagyon szeretem az anyámat, de egy óránál tovább nem bírom a közelségét, örökké vigasztal. Az egész életem egy ronda forradás... Minden sajnálkozás hazug. Ha vigasztaló szót hallok, lejembe tódul a vér, s az a csúnya forradás duzzadni kezd bennem.

— Az élet fegyelem dolga is, nem lehet mindent az indulatokra bízni — szóltam közbe. Csodálkozva, szinte értetlenül nézett rám.

— Itt vétik el — folytatta hevesen. — Az akaratról, az értelemről, az észről papolnak. Az „új embert“ művelik. Pedig hát az embernek érzései is vannak... Szenvedélyei, érti?... Indulatai, szenvedélyei. Maga is azt hiszi, hogy a mai embert csupán az esze kormányozza? Marhaság. Kutassa csak át a saját életét, hányszor cselekedett az esze ellenében. Tudta, hogy ökörséget tesz, mégis megtette. Egyoldalúak vagyunk, az igazságnak csak a felét mondjuk ki. Én úgy érzem, hogy ezt a rendszert a féligazságai gyengítik legjobban. Azt darálják, hogy az ember jónak születik... Hazugság, én megismertem a másik oldalát is.

Önkéntelenül is heves tiltakozó mozdulatot tettem a kezemmel. De mielőtt szólhattam volna, folytatta:

— Kinőttem az iskolás előadásokból... Húsz éves korom óta nem panasz- kodhatom, mehettem, érvényesülhettem. Közben az történt, hogy szerelmes lettem, megesik ez minden emberrel... Én az életemmel akartam fizetni érte...

— Hiszékeny volt.

— Könnyelműnek is bélyegeztek már.

— Meg el is túlozza — próbáltam megállítani.

— Én éltem, én tudom. Maga is furcsa ember, alig ismer az életemből egy keskenyke szeletet és máris cáfol, ellentmond, vigasztal, mintha hivatalból tenné. Funkcionáriusok betegsége, helyreigazítják önmagukat... Aztán, mintha mi sem történt volna, gyalogolnak tovább. Ne harágudjon, velem ez már sokszor megtörtént. Az utóbbi két évben annyian oktattak, annyian magyarázták, hogy rosszul fogom fel az életet, érzékeny lettem. Nem szeretem, ha ismeretlen emberek pajtáskodva verik a vállalhat...

— Ingerült, keserű ember — szóltam tettetett nyugalommal.

— Okom van rá. Én vagyok az utolsó kategória, az pedig nem mindegy, honnan nézem a világot.

Abbahagyta és idegesen rágta a szájába fogott fűszálat. Aztán engesztelődve, mint aki megbánta az előbbi szavak élességét, tovább magyarázott:

— ... Másfél éve Prágában rábukkantam egy ördögi ábrázatra. Megvettem, lelekicsinyítettem, azóta is a nyakamban hordom. Ez a kísérőm, a barátom, ezzel a kaján pofájú ördöggel repülök... Fájdalmában torzul el az emberi ábrázat és ilyenkor őszinte, legalább ilyenkor őszinte ... Mikor elhatároztam, Jiogy megölöm magam, abban a szörnyű állapotban is az lappangott a gondolataimban, hogy legalább vigyorogni tudjak, a tükör elé álltam és így próbálgattam.

Elhallgatott és féloldalra dőlve hátat fordított nekem. Borzongás futott rajtam végig, s hogy nem látott, jó méternyire odébb húzódtam tőle. A legszívesebben elrohantam volna a közeléből.