Irodalmi Szemle, 1965
1965/6 - JÓKAI NAPOK 1965 - Dobos László: Földönfutók (Részlet egy készülő regényből)
Dobos László (Részlet egy készülő regényből) földönfutók Közel húsz év távlatán viliódzik át a két arc: a határmenti kiskatona és ez a mogorva repülős. Sok minden egyezik. Az is lenet, hogy csak bebeszélem magamnak. Vagy talán csak a képzelet teszi ezt. Egyeztet, rokonit? A sok megidézett arcból összesző egy újat, egy másat, egy mait? Véletlen? Feltételezés. Mindkettő lehetséges. Vagy színtiszta igaz? Az emlékezet hiszi, hogy ő az. Ismét a Baknyák tanyán tekergek. A pilótára várok. Mióta itt vagyok, ott ül a fülkében. Leszáll, tankol és startol. Harmatszállta után kezdi a repülést, a déli órákban pihen, a meleg enyhültével ismét rajtol. A gép ismét a földön van, de már nem töltik meg. Csodálkozásomra a pilóta hozzám jön, és mellém heveredik. — Reggelre elég volt... nagy a hőség — mondja és félkönyökre támaszkodva felém fordul. i. Esetlen kérdéseimmel faggatom. Ötször kérdezek, míg egyszer válaszol. Katonarepülő volt, vadász. Aztán tartósan szabadságolták. Pontosan végzi a munkáját, nem lelkesedik érte; szükségből, jobb híján teszi, amit tesz. Az isten szarosszekerének csúfolja a sárgafedelű kis gépet. „Ez a pilóták réme, az öregedő repülők állami kegyelemkenyere.“ A Kárpátok felől nehéz zúgás közelít. — Moszkva—Budapest járat... Tizenkét óra, pontos akár a halál, az óráját is utána igazíthatja — mondja inkább magának. — Látja azt a csíkot? Egyenes, mint a zsinór, a kőművesek sem tudnák jobban meghúzni... Most repül át a szovjet—magyar—csehszlovák határ felett. Kettős fehér vonal szeli át az eget. Kezdete messze távol, a Vihorlát hegyláncai mögött érinti a földet. Most ér fölén'k a gép, rövid szárnyain és karcsú testén tompán csillog a napfény. A föld porából nézve olyannak tűnik, mint egy égi hal. — Utazott már ilyen gépen? — kérdezi váratlanul. — Igen. — Hogy érezte magát? — Féltem. — Mikor leszereltek a hadseregből, könyörögve kértem, tegyenek egy ilyen gépre, legalább másodpilótának. Elutasítottak... Féltek tőlem.' Értetlenül nézek rá. — Öngyilkosságot kíséreltem meg — mondja szégyenkezve. — Látja ezt a forradást, rosszul céloztam. Nem tudtam meghalni, kigyógyítottak.. . Három hónapig idegszanatóriumban kezeltek... Nem engednek nagy gépre, az orvosok azt mondják, az idegfeszültség rosszullétet idézhet elő. Ezen a ganajos furikon legfeljebb a magam nyakát törhetem — A repülős homlokát pír fogja be, s arcának vonásai megmerevedve eltorzulnak. — Pedig ha ismerné azt az érzést, mikor az ember keze alatt zúgni kezd egy ilyen hatalmas motor... Uralkodni rajta. Látja, hol jár már? Nekem nem sikerült, lecsúsztam, utolsó lettem a sorban, a halál cimborája...