Irodalmi Szemle, 1965
1965/6 - JÓKAI NAPOK 1965 - Tőzsér Árpád: Irodalmat színpadjainkra
Tőzsér Árpád irodalmat színpadjainkra A Komáromban évről évre megrendezett Jókai napok immár nemcsak az előadott, de a leírt szó: az irodalom ünnepe is. S itt nem csak az idén először megrendezett, s nagysikerű könyvkiállításra gondolok, hanem sokkal inkább arra, hogy míg eddigi szemléink során többnyire mindig a mit?-en csaptak ösz- sze a szenvedélyek és vélemények, addig az idén — s elsősorban irodalmi színpadjainknak köszönhetően — időtálló, jó irodalom is került a színpadra, s a mit? mellett beszélhettünk végre a hogyan ?-ról is. S itt ez az „elsősorban“ most súlyosabb, tartalmasabb, mint ahogy gondolnánk. Az előadásokat követő viták során ugyanis kiderült, hogy az irodalmi színpad-mozgalom nem cs,ak egyszerűen a költészet „demokratizálását“ célozza, hanem kifejeződik benne a fiatalabb nemzedék mást, értékesebbet akarása is a műkedvelés régi formáival s repertoárjával szemben. S erre még csak jobban felhívta a figyelmet az a véletlen, hogy a szemle második felében kifejezetten irodalmi színpadok bemutatói között (s itt most a cseh és szlovák értelmezésű irodalmi színpadokra gondolok) olyan cseppet sem irodalmi színpad-művek is bemutatásra kerültek, mint Róžewicz Adattára, vagy Az ember tragédiája. S természetesen mindkettő fiatalok, közép- és főiskolások előadásában. A mozgalomnak ezt a sajátosságát tökéletesen kifejezi a mozgalom magyarországi elnevezése: irodalmi színpad, vagyis színpadra vitt' irodalom. S itt az „irodalom“ minőséget jelez a Magyarországon még ma is rendkívül hódító operett- és népszínműirodalommal szemben. Minőséget s nem műfajt: a Bor-ral s a Csárdáskirálynővel szemben Brechtet és Iones- cot, de irodalmi esteket, összeállításokat, sza- valósteket és felolvasásokat is, s nem a műfajok összeházasításából következő új színpadiság lehetőségeit. A magyarországi irodalmi színpad-mozgalomnak ezzel az ellenzékiségével, s különböző műfajokat egymás mellé integráló sajátságával szemben a cseh irodalmi színpadok (divadlo poézie — versszínpad) nem az operett- és népszínműkultusz reakciójaként születtek, s egy diferenciációs folyamat eredményei. Elindítói abból indultak ki, hogy a költészetet, mint a legáltalánosabb művészeti ágat, amely egyszerre képes zene, kép, epika és dráma lenni, ennek áz általános jellegnek megfelelően a legáltalánosabb közlő eszközzé, s a széles tömegek számára is hozzáférhetővé, meg- emészthetővé kell tenni. S ezt egy másik műfaj, a színpad, a dráma segítségével kívánták elérni. így a „mit?“ mellett elsőrendű fontosságú lett a „hogyan“?. Hogyan tenni a leírt verset látott, halott, érzett művé? így kerülhetett sor arra a díszlet- és zenei túlzsúfoltságra, a vers színpadi eszközökkel történő illusztrálására, de másrészt a költészet drámai magvának a kibontására és aláhúzására, s a versek egymás mellé helyezéséből következő feszültségteremtésre, amely az irodalmi színpadok tavalyi országos szemléjét jellemezte Prostéjovban. Ezen a formán vitatkozni mindenképpen lehet és kell, de egy dolog vitathatatlan: ezen az úton haladva új műfaj születik. Az így színpadra vitt vers már több, mint az olvasott vers, s ez a többlet s az olvasott vers hatása adják az új műfajt. A magyarországi irodalmi színpad-mozgalmon belül ilyen diferenciációra nem került sor, nem alakultak külön „versszínpadok“, s ha voltak is ilyen kísérletek nem voltak hosszú életűek, nem lett belőlük mozgalom, megmaradtak a vers puritán, külső effektusoktól mentes előadásmódjánál. Ezzel ugyan elkerülték a „cseh út“ leggyakoribb buktatóját, ti. azt, hogy a színpadra vitt vers elvész a sok színpadi kellék között, de kizárták a többlet, az új műfaj kialakulásának lehetőségeit is. Mindezt azért tartom fontosnak elmondani irodalomi színpadjaink idei találkozójának kapcsán, mert nekünk e két út között kell
