Irodalmi Szemle, 1965
1965/6 - JÓKAI NAPOK 1965 - Tőzsér Árpád: Irodalmat színpadjainkra
megtalálnunk a helyes, vagy mondjuk helyesebb irányt. A kassai Üj Nemzedék irodalmi színpadának Te meg én c. összeállítása, s a rimaszombati Fáklya így élek c. műsora azt bizonyítja, hogy ezt. a két utat még mindig csak külön-külön járják együtteseink. A kassaiak két szék s fényhatások kivételével semmilyen díszletet, kelléket nem vettek igénybe. Az előadás elején a két egymás mellé állítot üres szék erős, levegőt teremtő szimbólum, később azonban a versek nagy tömegében a hallgató s előadó egyaránt eltéved, nem ártana hát a külső kapaszkodó, újabb „két szék“ (vagyis olyan sikeres újabb külső megoldás, mint a két szék a műsor elején), amely utalna a kompozícióra, a vezérfonalra. A rimaszombatiak nagy rutinnal, simán oldották meg a Veres János-versek adta aránylag igényes feladatot. Az első rész (Búcsú a nyártól) sűrű drámaiságát és látomásosságát nagyszerűen magyarázták és fokozták a különböző fényhatások, az alakok mozgatása, s a fátyolfal alkalmazása. Sajnos a könnyedebb, capricció-sabb második részben ugyanezek már zavaróan hatottak, s a harmadik részben a vetített képek illusztrációnak, tehát ballasztnak tűntek. (Ezek a hibák egyébként jellemzőek voltak a losonciak Háború és béke c. összeállítására is). A kétféle felfogás között talán a pozsonyi József Attila Ifjúsági Klub együttese, s az ipolyságiak találták meg a középarányost. A pozsonyiak a legmodernebb európai és amerikai költészetből összeállított műsorukat érdekes környezetben, az Európa-szálló bártermében adták elő, s dzsesszel kombinálták. Itt az egész környezet rekvizftum volt, s az erősen szociális mondanivalót közvetlen a „bőrük“ alatt hordó, tehát * egy kicsit sanzon hangolású versek köré sokat mondó légkört teremtett. Ezt a brechti hangulatot még csak fokozták a különféle jelképek és jelzések. Az ipolyságiak Alfa, béta, gamma c. műsora a szemle résztvevői számára talán a leg- szuggesztívebb, legdrámaibb élmény volt. A Ritzos-vers ennek az együttesnek az előadásában megráz és felráz. S mindezt azzal érik el, hogy a színpadképet és -megoldásokat nem a vers szövegére építik, hanem a szöveg alatti, előtti s utáni értelemre. A költészet ugyanis a költőben megbonthatatlan egész, az előzmények, a pillanatok és következmények rendszere, s ez a természetes állapot abban a pillanatban, hogy a vers papírra kerül megbomlik. De a színpad nagyszerűen alkalmas arra, hogy ezt a megfogalmazás előtti dialektikus állapotot visszaállítsa: megfelelő eszközökkel utal a versből kiérződő előzményekre, következményekre és szöveg alatti értelemre, egyszóval újra teremti azt az anyagot, — vagy legalábbis jelzi — amelyből a vers kiszakadt. S azt hiszem ez a kulcsa a versszínpadok többletének, ezt kéne tudatosítani a mozgalom irányítóinak, rendezőinek, ha a magyarországi s hazai tapasztalatok alapján meg akarjuk szabni együtteseink fejlődési irányát. Mindezidáig csak „versszínpadokról“, vagyis a színpadot a költészet szolgálatába állító együttesekről beszéltem, tudatosan használva a „versszínpad“ kifejezést. Tudomásul kell ugyanis vennünk, hogy az irodalmi színpad elnevezés alatt fiataljaink színjátszással, kis- színpadi formákkal is próbálkoznak. Ezt bizonyítja az irodalmi színpadok közt bemutatott Adattár, Az ember tragédiája, de a rozs- nyói középiskolások Csongor és Tündéje is. Tudatosítani kell, s speciális problémáival külön foglalkozni. S a próbálkozásokat mozgalommá növelni. Az előadásokat követő értékelő viták során elhangzott a javaslat: a rozsnyóiak ragyogó Csongor és Tündéjét minden magyar középiskola diáksága előtt el kéne játszani, S a körutat felhasználni hasonló iskolai kis- színpad együttesek alakítására. A javaslatot leírtam, hogy az illetékesek el ne feledkezzenek róla. Ha egy év alatt mozgalmat tudunk a kezdeményezésből csinálni, hamarosan sor kerülhet a közép- és főiskolások színjátszó- együtteseinek fesztiváljára is. S ezek az együttesek majd biztosítják, hogy színpadjainkra népszínművek és operettek helyett valóban irodalom kerül. írásom a Jókai Napok, jobban mondva az irodalmi színpadok hogyan ?-jára épült. Befejezésként hadd foglalkozzam a mit?-tel is A szemlén résztvevő nyolc irodalmi színpad műsorával — talán az egy „Ismeretlen Jókai“ (Léva) kivételével, amely a hatalmas Jókai- életműből éppen a nagyonis vitatható értékű drámáit igyekezett feltámasztani — meg lehetünk elégedve. Vörösmarty, Madách, Ritzos, Juhász Ferenc, Cselényi László, Veres János, Vihar Béla önálló műsorokat képező nagyobb verseik mellett a kassaiak bemutatta szerelmi líra Burns-től Vinokurovig nyúlt, a pozsonyiak pedig a legmodernebb világlíráról adtak pontos körképet. Sajnos megközelítően sem volt ilyen változatos a szavalóverseny anyaga. Űj- ból bebizonyosodott, hogy a versválasztást nem bízhatjuk szavalóinkra, de még csak tanítóikra sem. Vissza kell hát térni a központilag kiválasztott kötelező versek rendszeréhez. Csak így tudjuk megakadályozni, hogy ne Szép Ernő, Heltai Jenő és Várnay Zseni domináljanak minden szavalóversenyünkön.
