Irodalmi Szemle, 1965
1965/6 - Deme László: Az irodalom és a stílus funkciója
ötvenes évek elején. Változtat-e a hagyomány értékén és a folyamatosság tényén az, hogy nem vagyunk tudatában? Aligha; — legföljebb csak nehezíti a folytatást, mert vargabetűkkel hátráltatott, újrafelfedezésekkel el-elkanyarí- tott vonalat ad neki az egyenes helyett. Mert a „harmadvirágzásnak“ — ha öntudatlanul is — már ott volt a mélyén az adott helyzet, hogy volt Sellyei József és Dömötör Teréz; s hogy itt született meg Bartha Lajos Sötét Ujja, „az első magyar parasztregény, amely szocialista regény is egyúttal“; s amelynek nyelvezete (jól jegyezzük meg: 1928-ban!) „biblikussá és balladássá válik“ inkább, mintsem nyelvjárásossá (az idézetek Fábrytól: Kuria, kvaterka, kultura, 92. és 93. lap); azaz már globálisan emberi egy olyan korban, amikor Magyarország még szükségszerűen differenciális. Mi a stílus? A tartalom kifejezésére szolgáló forma. S mi a jó stílus? Az adekvát, az árnyalataiban funkcionálisan tartalomhoz simuló, azt szolgáló megfogalmazás. A legjobb stílus az, amelyikről észre sem vesszük, hogy van, mert annyira egy a tartalommal, annyira természetes formája a mondanivalónak. A jő stílus nem közvetítő eszköz, csak elengedhetetlen és szerves elem: író felől nézve a tökéletes kifejezés, olvasó számára a rezdületnyi pontosságú megértés eszköze. Használhatunk nyelvjárási elemeket? Persze, ha fontos az a mondanivaló szempontjából, hogy a magyarul „elfelejtő“ gyermek végső ijedtében nem is magyarul, hanem „palócul“ szól távozó anyja után (Kónya József szép példáját Fábry idézi: Harmadvirágzás, 245). Beszélhet-e szereplőnk zsargonban? Hogyne, ha az belsejét jellemzi: mentalitását, hovatartozását („flörtkopott nyafka“ jellemzőjeként idézve ugyanattól ugyanott, 244. lap) — De ma már az irodalmi nyelv az osztálynélküliség felé haladó nemzeti-emberi társadalomé; s így a rajta kívülről vett elemek a társadalmon — s kicsit az emberen — kívüliség levegőjét hozzák. „Két pont között — mondta Mesterházi Lájos a pécsi nyelvművelő konferencián (megjelent: Anyanyelvi műveltségünk, 1960; 240. lap) — a legrövidebb út az egyenes, és szerintem nekünk a megfogalmazásban, a mondanivaló és a megérthetés között ezt a legrövidebb utat kell megtalálnunk,.. . hogy a megfogalmazás pontosan fedje azt, amit mondani akarunk.“ Ehhez tettem én akkor hozzá: „Ha érzékeltetjük a valót, realisták vagyunk. De ha másoljuk az élő beszédet, könnyen eshetünk olyan naturalizmusba, amelynek veszélyei már nagyobbak is, mint pusztán nyelviek“ (uo. 279). Ezzel a megszorítással érvényes az, hogy „nem lehet más nyelve az irodalomnak, és más az életnek, amelyet tükröznünk kellene“ (uo.). Ott vallotta Mesterházi elsőként irodalmi nyelvi ideálnak a „funkcionális stílust“ (uo. 240), s magam a mi ideális feladatunknak a „funkcionális stílusvizsgálatot“, amely „tartalom és forma összhangjának keresése“ (uo. 278). Ha ismertük volna eléggé a szlovákiai magyar irodalmat, már jóval előbb megfogalmazhattuk volna mindezt. És ez az örökség nemcsak segít, hanem kötelez is. Ezt érzem erkölcsi alapnak arra, hogy a továbbiakban néha e hagyomány követését kérjem majd számon. A szocialista realizmus korszakának esztétikai és stílusbeli ideálját, kritikusi ars poeticámat így fogalmaznám meg: „Szép, ami igaz.“ Nem tartalmilag persze, hanem funkciójában: úgy igaz, hogy kiemel, polarizál, előre mutat; hogy tükröz és mozgósít egyszerre; hogy benne van lényeg és fejlődési irány, jelen és jövő. „A realitás: igazság“ — mondja Fábry (Harmadvirágzás 28); „a szép csak akkor szép, ha valamiképpen benne van az igaz és a jó is“ — vallja Mesterházi (i. h. 244). A szocialista realizmus a valóságot tükrözi és az igazságot keresi benne; a valóságból néha elvesz, néha meg hozzátesz, hogy az igazság annál tisztább legyen. Tartalomban is, nyelvben is. Ezzel nem torzít, csak polarizál: abból, ami van, kiemeli azt, aminek lennie kell; ezt adja a pozitívak szájába, s a maradékot a negatívak nyakába varrja. Vegyük ide — röptében persze — a sokat emlegetett Rozsdatemetőt. Most csak nyelvileg. Az időből kiesett. Hábetlerék beszélhetnének-e másképpen, mint szürkén és laposan: olyan ismétlődő formulákban, amely érzékelteti hátrafelé mutató körben forgásukat! S ha ők így: róluk lehet-e sokkal különbül? Elszakadhat-e az író az ábrázolt valóságtól oly mértékben, hogy az írói beszélés és a szereplői beszéltetés állandó szintbeli töréssel menjen át egymásba? — Szürke így? Igen; de tárgyszerűen az. (így elemeztem ezt az Új írás decemberi számában.) S mindez idegen az olvasónak? Akkor jó, akkor a forma célba ért: a mondanivalót támogatja, azt festi alá. Valamikor így tanultuk: „Szép, ami érdek nélkül tetszik.“ Ma meg kell fordítanunk: „Szép, ami azért tetszik, mert jól fejezi ki érdekeinket.“ Egy példát csak most a szlovákiai múltból: Dömötör Terézét, akit Fábry már indulása táján a szocialista realizmus egyik képviselőjeként tekintett (írod. Szemle 1964. 10. szám, 894. lap; a következő két lapról való az itt elemzett novella is). „A könyv“ című írásában a földosztásról van szó: 1939-ben (!) született
