Irodalmi Szemle, 1965
1965/6 - Deme László: Az irodalom és a stílus funkciója
ez. Tartalma mindössze ennyi: a kubikossorsba szorult földtelen parasztok között agitációt folytat az öntudatosabbja a földosztásért folytatandó harc érdekében; s ezt segíti egy könyv is. Károlyié, amelyet — városi lakatos kölcsönkönyvét — rongyossá olvas a bátorító szóra éhes kubikosnép. Hogyan hangzik az egyszerű paraszt szájából a földtelenség keserves balladája? Egy egyszerű, de épp ezzel hatásos ragozási séma képében: „Nincs földem! Nincs földed! Nincs földünk! Nekik vala földjük.“ És hogyan hangzik az, hogy a kubikosok hangulata érik már a forradalmiság felé? Csak ilyen egyszerűen: ;>— Aztán hányan olvasták el a könyvet, Antal Bácsi?! — Hát... — forgatta a kalapját Antal bácsi — tudtommal úgy nyolcszázan, elvtárs... de lehet, hogy többen is — tette hozzá elgondolkodva.“ Ki agitál itt? Nem a látható fej, s nem is a könyv: az igazság, amelynek legyőzhetetlen önterjedése van; s amelyet az egész természet segít terjeszteni: „A gyenge papírra nyomott erős igazságból vándorigazság lett. Víz moraja vitte, csákány acélja pengette..— S kik ezek az emberek egyáltalán? A természet, a föld részei. Akkori parasztok; s amint Fábry mondja: „A paraszt: a föld. Egy vele.“ És: „A paraszt: földdudor, földvirág; egy az őselemmel, szerves folytatása ...“ (Kuria, kva- terka, kultura 89, 91). — Mondja, mondhatja-e ezt Dömötör Teréz? Nem mondhatja; — de éreztetheti. Lám: a kép a természettel kezdődik, s a tefmészet nem keret, hanem élő organizmus, amelyben minden maga létezik és cselekszik: „Szunyogsokadalom zümmögő kórusa köszöntötte a napnyugtát. A nádas, csincsáros vízmelléken a kubikosok munkazaja lassan elfogy. Mind kevesebb surrogás neszez a lapát és a föld találkozásából. A kenetlen talicskák egymás után hagyják abba muzsiká- lónyekergésüket... A nádason könnyű szellő suhan át. A nádbóbiták a szél irányában, mintha megbeszélésre hajolnának egymáshoz — a szellő éleszti a vacsorát főző kubikosok tü- zét, pirított hagyma illatát lopja magával tá- voztában.“ — S az ember? Csak egyik fajtája a természetben mozgó sokféle valaminek. S mikor összehajol, mint imént a nád, már „Messzebről, a sötétben, kubikba összeigazított földrakásnak tartaná őket az ember, ahogy összeülnek“. S nem ők hallgatnak megint: maga az „Éltető csend sűrűsödik a csoport körül". Ember és természet, paraszt és föld egy itt: a paraszt a földből jött, belesimul azonos vele. Ember csak egy lóg ki a természetből, egy emelkedik idegenül fölé: a mérnök. De az valóban kívülálló, éppen az az ellenpólus: „— Mit tekereg ez még most is itt? — néznek utána mogorván. — Ebből is tüzes ember lesz holta után, elkárhozott lélek..akit a föld nem fogad be, mert más anyagból van. Kié hát a föld? Szavaival mondja az író, hogy a parasztoké; de ami sokkal több ennél: formai megoldásaival is ezt érzékelteti, nyelvével, stílusával is ezt sulykolja: föld és paraszt azonos egymással, de mindenki más idegen tőle... Igaza van Martinkó Andrásnak: a tartalom elhatározó és meghatározó erejű a formára nézve (Kritika 1965. márciusi szám, 10. lap); de tegyük hozzá; a jó formának is elhatározó szerepe van a tartalom, a mondanivaló hatásában. Ezt keresném hát a továbbiakban mai szlovákiai magyar írók frissen megjelent prózai köteteiben; s ezt szeretném megmutatni rajtuk és bennük a szlovákiai magyar olvasónak. Nem afféle számonkérés volna ez, inkább csak segítség abban, hogy neveljük és növesszük együtt azt, ami jó, ami előre mutat; és sorvasszuk el közösen azt, ami rossz, ami félre vagy éppen visszafelé húz. A szocialista irodalom felvirágoztatása s ezzel a szocialista ember formálása egyetemes feladata íróknak, kritikusoknak és olvasóknak; ebben a folyamatban próbálnám meg a továbbiakban betölteni a stílusvizsgálónak katalizátori feladatát.
