Irodalmi Szemle, 1965

1965/6 - Deme László: Az irodalom és a stílus funkciója

csak ember; a nyelvjárás a paraszti vagy a parasztot jól ismerő és megbecsülő olvasó számára már nem más, mint zavaró külsőség és esetlegesség (vagy épp az elmaradottabbak diszkriminatív jegye).

S ugyanígy a munkásábrázolásban is. Itt Gelléri Andor Endre a Móricz foka; a fiatal Karinthy Ferenc és Szeberényl Lehel az akkor velük kortárs Veres Péteré; és Mesterházy, Fejes Endre, meg az egész új nemzedék a harmadik, a legmagasabb szint.

És mindezeknek az a magyarázata, hogy az irodalom nagyon is funkciós társadalmi tevékenység, s így követni köteles szemléletben is meg ennek stílusvetületében is azt, hogy változik a valóság, amelyet tükröz, és az olvasó- közönség, amelyet e tükrözéssel nevel.

A más valóság persze más fejlődésvonalat ad. És itt érünk a szlovákiai magyar irodalomnak sajátos szlovákiai voltához. Ebben megvan a Göre Gábor korszaka és látásmódja, és megvan azután a legújabb is; de hiányzik a középső réteg, a régebbi Veres Péteréké. Vegyük elő, csak éppen jellemző példaként, a Szlovenszkói magyar írók antológiájának (Nyitra, 1937) első és negyedik kötetét) a harmadikban fordítások vannak, a második az elszármazottaké, s így egyikük sem jellemző az akkori sajátos helyzetre). Az említett két kötet a „nagy összefogás“ jegyében született, különféle irányzatokat és politikai árnyalatokat átölelve (de azért aligha véletlen, hogy Dömötör Teréz és Háber Zoltán, a tanulmányírók közül meg Fábry Zoltán mégis csak kimaradt belőle!).

Nos: az említett két kötet 33 prózai írásából (novellák, elbeszélések, regényrészietek) 9 a paraszt-, és 2 a munkástárgyúak száma. Nyelvileg a két munkástárgyú teljesen köz- nyelvies: a munkásszereplő ember benne, semmi más; sőt az egyikben (Schalkház Sára: Karácsony) — a belülről való ábrázolás jellegzetes módján — amikor a munkásfigurákat egy másik világgal, a megalázóan jótékonykodó úrinőkével kell a szerzőnek szembeállítania, épp ez utóbbiak lógnak ki a nyelvhasználatuk fellengzősségével a köznyelvi-irodalmi alaprétegből (pl.: „a karácsonyi öröm és glória minden lakásba belecsengi diadalmas himnuszát“); azaz: itt a munkáscsalád „az ember“, s az úrinő a nyelvileg differenciált egzotikum, a „csodabogár“. — S a paraszttárgyúakban? Ott a kilencből 2 nyelvjárásos, és 7 nem az. De ez a kettő nem Mórlczék foka, hanem még Gárdonyié: a lenéző, vállveregető kívülálló szemszöge és módszere. Dienes Adorján is, Ny. Tichy Kálmán is lefelé nézőén kacifántos, vállveregetően „népiesch“ a maga írói szövegében; parasztja nyakába pedig cifra nyelvjárási ködment akaszt (pl. „No, ez món mevvóna; mellóttya; nékiek; menőnk; — fir- tati; erigy; csöndér“); s általában mindent, amivel jelezni lehet, hogy milyen furcsa féreg is az a paraszt, aki helyett még a saját történetét is jobb magunknak elmondanunk „az ő öreges szószaporítása nélkül“. — De nem így a másik hét írás. Azok már belülről ábrázolnak, sőt — s ez az, ami az akkori magyar- országival összemérve kimutat a korból — teljesen köznyelven, egyszerűen csak emberien, s ezzel olvasóban sem idegen szemre számítva.

Ezzel aztán megint a funkcióproblémához értünk. A Horthy-Magyarországon ez a korszak még politikában és irodalomban is a faltörésé, az emberi jogokért vívott küzdelemé. A demokratikusabb Csehszlovákia plebejusabb olvasóközönsége ezt a közbülső korszakot fö~ löslegessé teszi; a „falu írói“-nál a „róluk, értük és hozzájuk“ szólás (lásd: Harmadvirágzás 258) itt egy emberöltővel előbb nő ki a korból és a körülményekből. Amikor Fábry Zoltán már ebben a szakaszban a szocialista realizmusra való törekvést tűzi ideálul az írók elé, nem elébe vág a fejlődésnek, hanem megérti az adott sajátos és kedvezőbb helyzetet: azt, hogy ennek lehetősége sokkal inkább megvan akkor itt, mint Magyarországon. Ahova mi évekkel a felszabadulás után értünk el az irodalom és a stílus társadalmi feltételeiben, az itt már évtizedek óta adottság volt; amelyet írók és kritikusok legjava észre is vett, és élt is vele.

Ez a „harmadvirágzás“ korszakának az a társadalmi, szellemi és irodalmi öröksége, amelyet akkor sem lehet figyelmen kívül hagynia, ha nem közvetlenül ebből nőtt át, hanem megszakadás utáni „újraindulással“. Mert a múlt kötelez és éltet; s „a múlt“ minden kisebb-nagyobb közösségre nézve elsősorban a sajátját jelenti. Hogy visszahúzó erő volna? Épp ellenkezőleg: „A jövőt a jelen valósága alakítja, és ez a jelen térben és időben, csak a múlt és jövő vissza- és előrefutó vonalán igazolhatja saját realitását. Aki a múlt összekötő vonalát elmetszi, sose érhet el a jövőbe“ (Fábrytól idézem, Harmadvirágzás

13. lap; de sokan leírtuk már egymástól függetlenül, amikor nemrég keresni kezdtük a talajuk vesztett jövőépítési szándékok átmeneti kudarcainak gyökerét.)

Ám gondolkozzunk csak el rajta: véletlen-e, hogy Magyarországon az ötvenes évek végére alakul ki az a stílushelyzet, amely az itteni „újrainduló“ és „semmiből irodalmat teremtő“ nemzedék számára (Turczel kifejezései) valahogy mégis természetesen adva voltak már az