Irodalmi Szemle, 1965

1965/6 - Deme László: Az irodalom és a stílus funkciója

ga feladatát, méregette helyzetét. A kevésbé radikális szárny kereste ezt a feladatot az európaiságban, az urbanizmusban, az „indo- germán magyarságban“ (lásd: Szlovenszkói magyar írók antológiája, 1937; IV. kötet 9, 11,

12, 21, 26, 27. lap); a radikálisabbak a „szabadabb, keményebb, emberségesebb“ magyarság kialakításában (Fábry Palackpostájából idézi Turczel: írás és szolgálat 236); vagy éppen a néphez fordulásban (erről lásd: Harmadvirágzás, 11. lap); s az első széthullott a következő korral, az utóbbiak azonban kivirágoztak benne: bármennyire „a semmiből való neki- indulás“ (Turczel: i. m. 248) is az a korszak, amelyikben most vagyunk, s bármily igaz is, hogy 1938—50 között „a haladás folyamatossága megszakadt“ a történelmi rázkódtatások folytán (Fábry: Harmadvirágzás, 12. lap), azért a szlovákiai magyar irodalom korábbi plebejus szárnya mégis csak szerves előzménye a ma kibontakozó szocialista realista törekvéseknek, és ezek csakis belőlük magyarázhatók meg.

Most csak egyetlen bizonyító példát erre! Az 'Új írás tavaly szeptemberi számában — magyarországi viszonylatban persze — örvendetes új eredményként könyveltem el, hogy életünk, irodalmunk, esztétikánk és közönségünk az utóbbi évtized fejlődésének eredményeként elavulttá tette mindazt, amit azelőtt nem is másfél évtizeddel vontam le tanulságként az addigiakból és akkoriakból. (Főleg e cikkeimben; A nyelvjárási alakok irodalmi használatának határai; Gondolatok a Pályamunkások nyelvéről; Szeberényi Lehel Hét napja, és az írói nyelvhasználat néhány kérdése; — valamennyi a Magyar Nyelvőrben, az 1950-es évek elején.)

Mit állapíthattam meg 1950 táján a fejlődésnek induló szocialista realizmus stílusjegyeiről? Azt, hogy e stílusjegyek, stíluseszközök közé szervesen odatartoznak az irodalmon kívül (a nyelvjárásos, a szakmai, a munkás csoportnyelvi) elemek, amikor az író a maga emberét szerszámai között, munkatevékenysége során ábrázolja; s hogy kellő mértékkel és magyarázattal használva az ilyesféle nyelvi eszközök nem kulisszák és kosztümök már (mint Göre Gábor bemutatásában voltak), hanem elengedhetetlen és művészi funkcióval bíró kellékek. Már ott látszott a fejlődés: hogy ami Gárdonyinál és másoknál még kívülállás, de néha Móricznál is a naturalizmus határát súroló valóságmásolás, az a felszabadulás utáni íróknál csak érzékeltetés: a valóság „égi másává“ szelídült, tárgyszerű, sőt akkor még szinte kényszerű jelzése embert alakító környezetnek, hogy kiemelkedhessen belőle a környezetet alakító ember. A tétel

tehát így állt akkor: a nyelvjárási, a szaknyelvi, a csoportnyelvi elem: a paraszt- és munkásábrázolás realitásának tartozéka és biztosítéka.

Azután — mint tavaly írhattam már — lépett egyet az esztétika, és még nagyobbat az élet. Az osztálynélküliség felé haladó társadalomban a paraszt- és munkásábrázolás sajátos feladatból általánossá, azaz embertípus megjelenítéséből egyszerűen emberábrázolássá nőtt; s ezért a parasztról és a munkásról lekopott az, ami emberségéhez mérten alkalmi és külsődleges: kikoptak, kiavultak szájukból az irodalmon kívüli nyelvi rétegek elemei.

És itt értünk vissza, a stílus funkciójának vizsgálatán keresztül, magának az irodalomnak funkcionális és kölcsönhatásos felfogásáig. Mert hiszen mi a különbség a parasztábrázolásban Gárdonyi, majd Móricz — Veres Péter, és végül Galambos Lajos, Sánta Ferenc, Timár Máté korszaka és módszere között? (S ez utóbbi csoportban és e tekintetben bízvást említhettem volna ismét Veres Pétert, a mait, elválasztva 1940—50 körüli önmagától!)

Gárdonyi Göre Gábort kívülről ábrázolja és idegenek számára: egzotikumnak nézve es egzotikus lényt látó olvasóközönségre számítva, s ezért külsőségeiben: „nyelvi ködmönt“ avagy cifraszürt akasztva a nyakába. Az ő ábrázolásában az irodalom három tényezője (író, tárgy, olvasó) közül a két szélső alkot egységet, szemben a közbülsővel, a tárggyal, amely így kívülreked az emberség fogalmán alkatában is, nyelvében is. — A Móricz—Veres Pé- ter-vonal már egészen más. Nekik a paraszt már ember, nagyon is az; csakmég a várható olvasóréteg számára nem: náluk a három tényező közül az első kettő azonosul, csak éppen számítva a harmadiknak különállására és ellenállására. Ők a parasztot mint olyat, akkori állapotában próbálják az irodalom és az ember síkjára emelni: már belülről ábrázolnak, de még külső szemeknek szánva. Itt válik a nyelvjárás ködmönből vagy cifraszűrből munkában megsárosodott és megrongyolódott ruhává, azaz külsőségből ben- sőséggé, egzotikumból realitássá, komikumból váddá. Ez is kívülállás még, de már lázadó és kapukat döngető. — A későbbi Veres Péter (akinek Számadásáról Benkő László mutatta ki a Magyar Nyelvőrben, hogy második kiadására mennyire nyelvjárástalanabbá szelídült), meg a nála fiatalabb parasztírók nagyobbik része ma már a harmadik fokra lépett: író, tárgy és közönség új harmóniáját hozta, s nemcsak belülről ábrázolja a parasztot és a parasztit, hanem olvasóként is önmagának; márpedig az olvasó a maga számára sohasem egzotikum, hanem mindig egyszerűen