Irodalmi Szemle, 1965

1965/6 - Deme László: Az irodalom és a stílus funkciója

rének módosulása s mércéjének emelkedése is“ (így Turczel Lajos az írás és szolgálat című kötet borítójának hátulsó fülszövegén).

De végül is e bevezetőm nem csupán neki- gyűrkőzés és ígérgetés akar lenni, hanem bizonyos fogalmak tisztázója, szempontok rögzítője, s így a továbbiak megalapozása. Ezért adtam neki a fentebb olvasható címet.

Hogy az „irodalom“ szó után nem tettem vesszőt a címben, az nem véletlen. Nem pusztán a stílust akarnám funkciójában vizsgálni, s úgy viszonyítani ezt az irodalomhoz; hanem magának az irodalomnak is hangsúlyozni szeretném funkcionális voltát. Ez talán Fábry Zoltán hazájában fölöslegesnek látszik, hiszen ő nagyon világosan és sokszor ismétlődően szögezi le, hogy az irodalmi tevékenység kölcsönhatás író és közönség között (Harmadvirágzás, 295—4. lap), hogy az írás „funkcióvállalás“ (uo. 21); hogy az expresszionizmus az időtlenség igényével, a „hic et nunc“ megtagadásával vetélte el „reális vonatkozásait és szociális funkcióját“ (uo. 272). De magyar nyelvű irodalomról lévén szó, mégsem haszontalan ennek hangoztatása: a magyarországi irodalmi életnek nem egy alakja örvend jelentős elismerésnek ma annak ellenére, hogy nem vállalja a konkrét térrel és idővel, azaz kora társadalmának égető kérdéseivel a funkcionális kapcsolatot; s épp a minap hökkentette meg innen átrándult egyetemista tanítványaimat egyik pesti irodalomtörténész professzorunk azzal a kijelentéssel, hogy „mi nem valljuk az irodalom funkciós felfogását“; ami nagyjából azt jelentette nála, hogy a művet csak kortermékként kell tekinteni, nem egyben kortényezőként is. És hány olyan irodalomtörténésszel és irodalomtanárral találkozni, aki éppen a számunkra funkcionálisan legirodalmabb irodalmat, a mait, az élőt, a kurrensei nem vállalja; akinek eszmei és esztétikai normáit röviden, de el sem torzítva, csak szándékosan kiélezve, így lehetne összefoglalni: hogy a magyar irodalomnak a klasz- szikus volt az igazi korszaka, s talán még Adyval, Móriczcal, esetleg József Attilával fejlődött valamit; de ami azóta történik, az már nem fejlődés, hanem bomlás... (A „Werden és Verfall“ teóriája kísért emögött, bár megfogalmazásában aligha vállalná bármelyik képviselője ezt.)

Pedig ennek éppen az ellenkezője igaz.

Az irodalom adott kor és társadalom létének és tudatának egyéni megfogalmazású, de kollektív érvényű tükröződése, mely azonban a kornak nemcsak terméke, hanem alakítója is. Különösen áll ez a mi irodalmunkra, a szocialista realizmuséra, amely úgy tükrözi a mát,

hogy a holnapot keresi benne és építi vele. Az irodalom küszködése magának a társadalomnak önkeresése; annak elemző vizsgálata és előre vetítése, amit a tudomány nem képes ekzakt módon átfogni: az embernek, mint a természet legbonyolultabb produktumának és egyre növekvő erejű alakító tényezőjének. S a kor emberét aligha tükrözheti úgy más, mint a kor irodalma; s az adott társadalomnak mint emberkollektívának, s az adott társadalombeli egyénnek mint a kollektíva tagjának sem lehet hívebb és instruktívabb leképezője a saját kora irodalmán'ál.

— Igaz: sok klasszikusunk része a mai irodalomnak, és sok külföldön született mű része lehet a mi irodalmunknak is. De az előbbiek csak azért, mert múltunk lévén jelenünkig hatnak; az utóbbiak meg, mert az emberről szólván általánosat tudnak mondani. De a társadalmi mozgásban mindkettő másodlagos hatóerő; s az esztétikában sem lehet abszolút és közvetlen norma egyikük sem.

Vigyük át a stílusra mindezt. Madách és Arany, Hugo és Tolsztoj, Aragon és Solohov természetszerűen része mai kultúránknak-esz- tétikánknak. Része, de korántsem egésze; és mintája, de stílusmegoldásában egyáltalán nem normája. Ami őbennük számunkra mintaszerű, az sohasem a konkrét megoldás, csak a művészi módszer: tartalom és forma, mondanivaló és kifejezésmód magas szintű összhangja, amely a maga valóságában akkor és ott volt igaz, s amely mereven másolva itt és most föltétlenül hamisan csengene.

És szűkítsük most már tovább. A stílusfeltételekre és stílusmegoldásokra is érvényes és eldöntő erejű az az annyiszor leírt igazság, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom nem egyszerűen csehszlovákiai irodalom s nem is egyszerűen magyar irodalom, hanem csehszlovákiai magyar irodalom; s e helyzete mindkettőhöz kapcsolja, de egyiknek sem teszi puszta részévé, hanem tartalomban és formában sajátos külön feladatot ró rá: e sajátos helyzetű kis közösség sajátos problémáinak vizsgálatát és jövőjének alakítását; amely problémák és perspektívák persze magyarok, csehszlovákiaiak, középeurópaiak és emberiek is egyszerre; de a maguk konkrétságában és komplexségében nem olvaszthatok egyik nagyobb egységbe sem, hanem időben és térben körülhatárolt speciális tennivalókat és lehetőségeket jelentenek.

Több irodalomtörténeti összefoglalás is elmondta már: a szlovákiai magyar irodalom történelmi körülmények folytán, de regionális előzmények nélkül született meg az első világháború után, s elejében csak keresgélte a ma