Irodalmi Szemle, 1965
1965/1 - DISPUTA - Turczel Lajos: Egy vita ütközőpontjainak vizsgálata
kommunistáknak tevékenységtől való felmentése stb ) részt vett a párt is, olyan hiba volt, amelyet az SZLKP Központi Bizottságának az elnöksége már az 1950. január 6-i ülésén elítélt. Ezt azonban, sajnos, nyilvánosan nem közölték, s a nyilvános publikálásra csak a CSKP Központi Bizottsága decemberi ülése után került sor 1963-ban.“ A decemberi ülésről kiadott közlemény a szóbanforgó kérdést csak néhány — igaz, hogy nagyon jelentős — mondatban érinti. A kérdés részletesebb kifejtésére, megvilágítására azért lenne szükség, hogy az 1945—48-as időszak körül kialakult hamis nézetek (például az, hogy mindazért, ami a magyarokkal történt, csak Beneš, a burzsoá pártok, majd a „szlovák burzsoá nacionalisták“ felelősek) megszűnjenek, s az elvi félmegoldottság hiányérzetétől kiváltott „nagy érzelmi effektusú“ egyéni hozzáállások feleslegessé váljanak. A meglévő hiányérzeteket nem elégítheti ki ugyanis az olyan prakticista ízű magyarázat, amilyet helyenként Zvara ad. A XX. és XXII. kongresszusok egyik korszakalkotó tette a kommunista humanizmus helyreállítása. Ha azt a helyes elvet valljuk, hogy a kommunizmus a humanizmus legmagasabb megtestesülése, akkor nem nevezhetjük „elvont elméletnek“ azt, ha valaki a közelmúltra is ennek a humanizmusnak a posztulátumát alkalmazza. „Bizonyos elvont elméletek szerint — ironizálja Fábryt Zvara — a CSKP kijelenthette volna (sőt, úgymond, ki kellett volna jelentenie) a magyar nemzetiségű lakosság egyenjogúságának követelését.“ Zvara ezt az elvontnak, abszurdnak tartott elméletet azzal intézi el, hogy „gyakorlatilag a párt ezt a követelést úgysem tudta volna megvalósítani, s csak a burzsoá reakció malmára hajtotta volna a vizet.“ Más helyen ugyanerre a problémára reagálva azt mondja, hogy a nemzeti demokratikus forradalom körülményei között, amikor a nemzet többségének a megnyeréséért folyt a harc, a párt sem ugorhatta át a forradalom egyes szakaszait. Ügy gondolom, hogy a helyes elv az, hogy a párt elsősorban a marxista tanítás és a kommunista humanizmus elveit nem ugorhatja át, s nem áldozhatja azokat fel még a nemzet többségének a megnyeréséért és más praktikus politikai célokért sem. Hogy ilyesmi mégis megtörtént, azt nem utolsósorban a kommunista humanizmusnak a sztálini éra alatt beállt töresével magyarázhatjuk meg. Fábry- nak az a metaforikus kitétele, hogy „a sztálini csizma a szlovákiai magyarság asztalára került“, érzésem szerint nem jár messze az igazságtól. Közvetlen történelmi stúdium nélkül nem óhajtok ebbe a kérdésbe mélyebben belebocsátkozni, de két tény fennforgását figyelemre méltónak és megfontolandónak tartom: a) a Szlovák Nemzeti Felkelés politikai célkitűzéseiben a szlovákiai magyarság felszámolása nem szerepel, b) a csehszlovák nemzet- gyűlés 1946. október 31-i ülésén elmondott külügyi államtitkári nyilatkozatból az tűnik ki, hogy a magyar kérdés ismert megoldását (beleértve a transzfer-elgondolást is) Moszkvában — a párizsi béketárgyalásokat megelőző kormányszintű csehszlovák—szovjet megbaszé- lésen — döntötték el véglegesen. 4. Röviden szeretnék még néhány olyan ellentétre reagálni, amely a Fábry—Zvara közti polémiában szintén az előző pontban tárgyalt kérdés körül alakult ki. a) Zvara többek között azt is írja, hogy „az 1945—48 közti időszakot az itteni magyarság szempontjából nézve nem tekinthettük — amint Fábry Zoltán mondja — értelmetlennek, egy történelmi tévedés ___ korának“. T ovábbá: „a magyarok különben sem voltak „leírtak", amint Fábry Zoltán látja.“ Fábrynak a megfogalmazása ezekben a kitételekben sem a leghiggadtabb és legszerencsésebb, de a mondanivalója lényeges jelentését itt is nehéz lenne megcáfolni. Zvara csak féligazságokat mond akkor, amikor azt állítja, hogy a magyarság számára ez az időszak nem jelentette a „leírtságot“, mert ekkor alakultak ki 48-nak és a szocialista átalakulásnak a feltételei, „s a magyar lakosság — noha nem voltak politikai jogai — részt vett ebben a processzusban: kivette részét a háborús károk helyrehozásában, a cseh határvidéknek nyújtott segítségben, új üzennek építésében ..., a mezőgazdasági terményeket illető beadási kötelezettség teljesítésében“. Zvara nem tudatosítja azt, hogy egy nép számára valóban értelmetlen életkörülmények azok, amelyekben létbizonytalanságban és politikai kiszolgáltatottságban él, a munkához való jogán kívül nincs más joga, s a munkához való jogát is durva kényszer torzítja el; a magyarság építő lehetőségeinek a fenti felsorolásában nagyon gro- teszkül hat a „határvidéknek nyújtott segítség“ emlegetése és meglehetősen komikusán a „beszolgáltatási kötelezettség“ felhozása is. Az, amit Zvara a győzelemre jutott párt által végrehajtott jóvátételről, a magyarság' jogállásának visszaállításáról szépen, átgondoltan és az összes körülményeket felmérően mond, azt a szlovákiai dolgozó magyarság- közül senki sem vonja kétségbe. Nem túlzók, ha azt mondom, hogy a szlovákiai magyarság 48 februárját a szlovákoknál és cseheknél is nagyobbra tartja, és ez nem is csoda, mert az ő számára február kétszeres nyereséget hozott. Mellékesen mondva: a jégtörő feb
