Irodalmi Szemle, 1965
1965/1 - DISPUTA - Turczel Lajos: Egy vita ütközőpontjainak vizsgálata
két világháború közötti fejlődésünket feltehetően ismerő Zvara ilyen szellemességet enged meg magának annak az embernek a rovására, akiről köztudomású, hogy a fenti jelszó határon inneni és határon túli továbbélésének legkövetkezetesebb és leghatásosabb pellengé- rező„e volt, aki a Horthy-Magyarország anakronisztikus világával a Közép-Európa demokrácia-oázisának nevezett Csehszlovákiát állította szembe, és annak veszélyeztetése idején az agresszorok ellen példamutató bátorsággal és következetességgel kiállt. 3. Zvara élesen szembeszáll Fábry több olyan állításával, kitételével, amelyekkel az 1945—48 közötti éveket jellemzi. Fábry ennek a sajnálatos időszaknak az értékelésénél tényleg túlzó módon fogalmaz, „mozdulatait hézagosság s a nagy érzelmi effektusok jellemzik“, de megállapításainak lényege nincs ellentétben a történelmi igazsággal. Ha Fábry szóban forgó kitételeiről lehámozzuk a lírai stílusburkot, akkor az 1945—48 közötti évekkel kapcsolatos felfogását a következő tételre redukálhatjuk: a csehszlovákiai magyarság ellen alkalmazott kollektív felelős- ségrevonás igazságtalan volt, és a rajta végrehajtott „totális egyenlőtlenítésben“ a párt is közreműködött. Ennek a tételnek elvi helyességét — úgy látom — Zvara is elismeri. Cikkében többek között ezeket írja: „ ... nem érthetek egyet magyar nemzetiségű honfitársaink olyan egyoldalú és az osztályszempontokat mellőző értékelésével, amilyet például az SZLKP kassai munkaértekezlete adott 1945- ben, azaz, hogy „a magyar kisebbség túlnyomó többsége örömmel fogadta Csehszlovákia fel- darabolását, s örült, hogy a demokratikus Csehszlovákiából átkerült a feudális és fasiszta Magyarországba“. — .......a nemzeti és demokratikus forradalom ... időszakában fennáll annak lehetősége, hogy a dolgozókat az uralkodó osztályokkal azonosítják. A magyar nemzetiségű dolgozó tömegek tevékenységének a magyar uralkodó osztályok politikájával való bizonyos efféle azonosítására csakugyan sor is került, s kifejezésre jutott egyfelől a szlovák dolgozó tömegek egy részének gondolkodásában, másfelől egyes, párthatározatokban, amelyek az egész népcsoportot államellenesnek és irredentának bélyegezték.“ Z varának ezekhez a megállapításaihoz hozzátehetjük azt, hogy a csehszlovákiai hivatalos kormányszervek, az államhatalomban részes koalíciós pártok (beleértve a kommunista pártot is) a belföldi és nemzetközi fórumokon: a sajtóban, parlamentben és a párizsi béke- konferencián az egész magyar népcsoport államellenességét hangoztatták, ennek alapján a szlovákiai magyarságot az állampolgársági jogaitól és a nemzeti kulturális élet elemi lehetőségeitől (az iskoláktól és sajtótól) megfosztották, és az egyezményes lakosságcsere és a reszlovakizáciő után visszamaradt 200 000 „etnikai“ magyar transzferét: Magyarországra való egyoldalú kitelepítését tervezték. Amikor a békeszerződés a csehszlovák transzferjavaslatot elvetette, a csehszlovák kormány a deportálás eszközéhez nyúlt, és 9610 magyar családot telepített ki kényszerrel a csehországi és morváországi határvidékre. A Fábryval polemizáló Zvara ezeket a tényeket sem hallgatja el, de jelentőségüket, mértéküket kisebbíteni igyekszik. Eközben használja az érvelésnek azon mód„át, melyet cikkem ele.én kifogásoltam: érveit egyensúly- talanul halmozza, és sokszor a valóságos történelmi helyzettel szemben túlhangsúlyozza. A mondottakra egy jellemző példát hozok fel. Zvara túlértékeli annak a csehszlovákellenes, „gyakran a régi revizionizmus és irredentizmus szellemében folyt“ propagandának a jelentőségét és nemzetközi hatását, amelyet „1945 után Magyarországon a burzsoá reakció művelt“. Azt állítja, hogy ez a propaganda veszélyeztette Csehszlovákia létét és biztonságát. Ilyesmiről azonban korántsem volt szó. Ez a propaganda a levert Magyarország koalíciós kormányát se befolyásolta: a magyar békedelegáció a párizsi konferencián Csehszlovákiával szemben nem képviselt revizionista álláspontot; mindössze azt kérte, hogy Csehszlovákia a szlovákiai magyar népcsoportnak adja meg azokat a kisebbségi jogokat, amelyeknek betartására a trianoni békeszerződés megkötésekor — kisebbségvédelmi szerződés formájában — kötelezettséget vállalt. A, magyarországi burzsoá reakció uszító propagandája nem múlta felül azt a propagandát, amelyet a szlovák burzsoázia művelt. Erről Zvara írja a következőket: „a Demokrata Pártnak és sajtószerveinek a_ magyar nemzetiségű lakosság, valamint Magyarország elleni gyűlölködő soviniszta uszítása az 1945 és 1947 közti években óriási méreteket öltött... Egyetemi tanárokat, történészeket, papokat, délszlovákiai soviniszta elemeket vontak be a cikkek írásába. Járták a temetőket, és sírfeliratokkal bizonygatták Dél-Szlovákia lakosságának szlovák eredetét.“ Amint látjuk, a burzsoá nacionalizmus kölcsönös tombolásáról volt szó, nem lehet tehát ennek egyik oldalát igazoló, perdöntő érvül felhasználni. Ami a szlovákiai magyarság ellen alkalmazott intézkedésekben a párt felelősségét, részességét illeti, e téren Zvara rámutat a párt által vallott mai nézetre. Ezt írja: „Hogy ezekben az intézkedésekben (reszlovakizáciő, deportálás, a magyar iskolák bezárása, a magyar
