Irodalmi Szemle, 1965

1965/1 - Darkó István: Önként jelentkezett

Ehelyett egyenesen előre meredt és mereven nézett maga elé. Géplábú járással elhaladt előttük. Nem nézett rájuk és mégis tudta, hogy azok nem vesznek tudomást a katonákról. Földretiportan ültek a kerítés tövében, a csupasz földön. A háticsomagjukra támaszkodtak, de még így is nehezen tudták tartani ülő- helyzetüket. A legszívesebben eldőltek volna a földön, fülüket a porba tapasztották volna és úgy haligatóztak volna az alulról érkező nesztelen híradás után. Fejük félrecsúszva tapadt oda a hideg falhoz. Szemüket leborította az elkormo- sodott bőrtakarója.

Hosszú nagy időnek tetszett, amíg elhaladt előttük. Mögötte a katonák hirte- lenül abbahagyták az éneklést. Dobbanó és tompa lábakkal nyomultak utána, mintha száz és száz láb lépett volna egyszerre valamilyen földbebújt mély pince fölött, úgy rengett a lomha föld vastag irhája.

Hátrapillantott a katonákra és fültépő, mellbevágó üvöltéssel megint ordítani szeretett volna: „Énekelni!“ Egyetlen pillantással az eszébe fogadta az emberek arcának komor kifejezését, magatartásuk elszántságát. Hasztalanul kiáltana reájuk, ezúttal nem fogadnának szót neki. Mintha vezényszóra tették volna, mindnyájan jobbra fordították a fejüket s a földön heverő két asszony felé tekintettek. Lépésüket megnyomták, ráverték a talpukat a pon alatti kemény földre. Mintha díszmenetben vonultak volna el, megnyújtott testtel és keményen tisztelegve, fejüket jobbra vetve vonultak el a két asszony előtt.

Utói- ne érjék és a sarkára ne hágjanak, az őrvezető maga is kilépett keményen. Megnyújtotta a lépéseit, később meglassította s a domb taraján már ünnepélyesen haladt keresztül. Többé nem nézett visszafelé. Tekintetét a vörös fenyőkből álló, várakozó erdő felé és azon túlra, a katonai lövőtér irányába küldötte előre.

Megérkeztek a sötétzöld környezetben álldogáló, szép kis piros épületek közé. Itt sorakoztak a fekvőpriccsek. Előttük hosszú sík tér, túlnan azon a golyófogó földhányások. Többé nem figyelt az emberekre. Jóformán nem is látta csoportosulásukat, készülődésüket, de amikor a főhadnagy kiáltott valamit, azt megértette és önkéntelen gyorsasággal jelentkezett.

— Én megyek, főhadnagy úr.

A tiszt mosolyogva nézett reá. Küldő mozdulattal intett neki és utána is szólt elismeréssel:

— Jól végezze el, őrvezető.

A lövőtér oldalában lassan hátrament a földhányások mögé. Közben az a gondolat lépett eléje, hogy megint önként jelentkezett. Amig a célhelyekhez ért, ezzel a gondolattal társalkodott. Beléje nézett és átvizsgálva járatta rajta a belső tekintetét.

Az elmúlt napon is önként jelentkezett. Az ebédnél jöttek a szobába. A húslevest már éppen elfogyasztotta és nekifogott a lencsefőzeléknek. Főtthús állott azon. Éppen nekikezdett, amikor bejött valaki az irodából a szobába. Ez az irnok arról beszélt az ajtóban, hogy a kivégző szakasz egyik tagja furcsa módon beteget jelentett. Ez a katona alig hogy megebédelt, és állítólagos betegsége dacára jóízűen evett, csakugyan rosszui lett. Bevitték a betegszobába s ott percek alatt görcsökben fetrengett. Az orvos ezen a napon szintén a laktanyában ebédelt és először semmi hitelt sem adott a betegségének. De azután megállapította, hogy az izgalmak következtében bélcsavarodást kapott. Valakinek a helyére kell lépnie.

Az emberek az irnok elbeszélése alatt konokul hajoltak az evőcsészéjük fölé. Legszívesebben elvesztek volna étkező foglalatosságuk védelme alatt. Amikor a hírvivő közhírré tette azt is, hogy valakinek jelentkeznie kell a beteg helyett, mindnyájan az őrvezetőre néztek. Olyan egyöntetű, harsogó és biztató szemtelen- ségael bámultak reá, hogy nyomban megértette. Lássuk, kiáltozta feléje a félreérthetetlen pillantásuk, a sok veszélytelen harsogás és embernyúzás után erre van-e bátorsága a szobaparancsnok úrnak!

Olyan pillanat volt ez, mint a harctéren, amikor önként kell járőrbe jelentkezni. Meg lehet mutatni, hogy igazában akkora katona-e a katona. Olyan nagy hős-e csakugyan.