Irodalmi Szemle, 1965
1965/1 - Darkó István: Önként jelentkezett
Az őrvezető fel is állott az asztaltól. Odasujtott a tekintetével az otromba emberek arcába és szótlanul megindult az irodista nyomában. Amikor kilépett az ajtón, hallotta maga mögött az elismerés felzsongó, ijedelmes duruzsolását. Megelégedésének most is akkora érzése fogta el, mint akkor. A festett céltesteket felállította a golyófogó földhányás előtt, a kisebbik domb tetejébe. Kezébe vette a hosszú rúdra erősített piros jelzőkorongot. Leült a két domb között vonuló mély árokba és hátát a golyófogó sánchoz támasztottá. Maga előtt sorban látta a négy célalakot. Hátulról egyszerű, gyalulatlan, vörösfenyő deszkájából összerótt, bárgyú és kifejezéstelen holmik voltak azok. De jobbról a második újonnan volt kifestve. Élőiről szép lakkos festékkel, kékkel, barnával, feketével teremtettek reá katonaalakot. Az aluszékony asztalos készítette az elmúlott napokban. Kis bajusza is volt az alaknak, pozsgás arca. Kevéssé hasonlított az őrvezetöre. Még egyszer sem használták a céibalövésnél és frissen, kíváncsian várta a rászegződő puskacsövek magját, a feléjereppenő, ércburkú ólomgolyót. Kürtszó harsant fel túlfelől, kezdetét vette, az éleslövő gyakorlat. Az imát szárnyas kürtszóval fújta az elmúlott napon ez a. kürtös, aki most rövid jelet adott az őrvezetőnek. De az imát a gerendából készített golyófogó elébe odá- roskadt ember tegnap már nem hallotta. Amig az ima tartott, az őrvezető kábultan állott földhözszegzett lábán. Két vastag húsa az alsó lábszárán csendes és huzamos táncba kezdett. A talpából zsibbadó érzések tolakodtak elő. Mintha számtalan apró erei váltak volna el a lábától és gyökeret eresztve tartottak volna a föld felé. Ebben a lenyűgözött helyzetében arra gondolt, hogy talán soha sem tud többé elmozdulni erről a helytől. így marad mozdulatlanul, amig mégis történik majd vele ^alami. Mert lehetetlen az, hogy a velőket is megrázó, fültépő csattanás nyomában, annak az embernek az összeroskadása után, katonasapkájának a gerendafalra repülése és odaszegződése végében még valami ne történjék. A rövid kürtszó után felállott az árokból és felkúszott az elülső alacsonyabb... dombra, a célalakokhoz. Odaállott jobbról a második céltábla mögé. Egyenes állásba helyezkedett mögéje. A fejét odaillesztette a faábra feje mögé. Homlokát a homloka magasába emelte. Az a gondolata jött, hogy bicskával két lyukat kellene teremtenie azon a két ponton, ahol a szeme környéke van. Kileshetne rajta és szembe nézhetne a feléje irányzott kis kerek lyukkal, a puskacső nyílásával. Behúnyta a szemét és megelégedetten mosolygott. Rágondolt erősen arra a két asszonyi arcra, a fekete kendő keretében világító két orcára. Majdnem felkiáltott, annyira meglepődött azon, hogy az elszáradt, öreg orcát elveszített anyjáéhoz hasonlítónak találta. A fiatal menyecske pedig olyan ábrázatot mutatott feléje, amilyet régen, az elfeledett múltban, elhagyott menyasszonya küldött utána, amikor elhagyta őt szülőfaluja állomásán. Tegnap délután három órakor így nézett elbúcsúzottan az az ember is. Amikor a megsúgott vezényszóra felhangzott az egetomlasztó rövid csattanás, gyors, siető mozdulattal roskadt össze, s a száján majdnem hogy elkésve buggyant ■elő az a szó: „Szerbusztok!“ — Szerbusztok! Ezt kiáltotta az őrvezető is a két messzi asszonyi arc felé. Jobbjában megmozdította a találatot jelző piros korongot, de nyomban el is ejtette. Átsuhant a fején, hogy nemcsak hogy olyan most a fehér orcája, amilyen azé az emberé volt, hanem őmaga az, aki ott áll a gerendafal előtt. Talán a sapkája is elröpült a fejéről és odaszegezve megállott a golyófogón. Mintha szépen odaakasztották volna. Ä Éppen olyan rövidet és nagyot csattant az ítélet, mint tegnap. HarfiŠkán a kis kerek seb, mellében a béke ugyanúgy ott termett, mint annalí az embernek a homlokán és abban a kebelben. Éppen azzal a sietős mozdulattal csuklott össze a lába is. Körötte ugyanúgy bámultak reá a megmaradott élők. A földre- hullott ökle ugyanúgy kopogtatott bebccsáttatásért.
