Irodalmi Szemle, 1965
1965/5 - Illyés Gyula: Három vers
a vízfakasztó ünneplése Fölszáll, — kezében sár, arcán mosoly a kútásó a föld alól. Kiáltás. Füttyök. Ez, az odafut. Készül hetedik hete az a kút. Megvan! Elérte! Valami csoda megestét látni szaladunk oda. Kötik a vödröt s — fejedelmi kép — a kútásó a vödörből kilép. Kilép, nem sejtve, mily ős gyermeki ámulat és hódolat jár neki. Hattyús tündérfi kék habok közül — Csak a tündér nagy, ősz bajuszt törül. Itt van, — mutatja lábán a vizet. Egy csöpp — hű tanú — nyomban lesiet. Kezében a göröngy, a gyöngyöző: rejtelmes, szent szív, bűvös drágakő! Kilép a vén kútásó és vele a legfőbb jó, az élet kútfeje. Mezítláb van bár — vagy tán épp azért — úgy lépdel, mint egy római vezér. Mezítláb is csupa fönség s eszély, ahogy az agronómussal beszél. Mögötte ott a győzelem, jöhet a harsona, az ujjongó tömeg. Álarca arcán a sár, — no de ott most a lelketlen sár is mosolyog. Hát megküzdöttünk érte, mondja úgy, mint tengerész, ha végül partra jut. És félreejtett fővel rápipál, kiköp, kezel, szerszámát szedi. — Jár,-^ak jár szemem az azon vizesen e\bicikiízo örök Mózesen! derengés Hajnali szél; megigazítja zilált kontyát az ifjú meggyfa. Elcsöppennek a csillagok. Itt eltűnik, kibukkan ott; a hegyre fut: leleplezi tervét az út. Csillan tű, megnyíló ablak, kakasfarok, eke, harmat; szemed, a tó: Járni kezd a Nap fogaskereke! korlátlanul Nyugtass meg, hogy lehet teljes tüdővel is lélegzenem majd ezt a friss leget. Nem nyugtathatsz meg elégszer, hogy amit kapkodva szívok pihegve, adagokban: nem gyógyszer — hisz nem vagyok beteg — nem is népnapra kapott ritka szesz: feledtető, vigasztaló. Nem fűszeres magaslati levegő: Levegő. Illyés Gyula
