Irodalmi Szemle, 1965

1965/1 - Darkó István: Önként jelentkezett

tűszúrásokhoz hasonlóan bántalmazták a látását. A fejében hátulról is zsibongva tolakodtak előre, számtalan szaladó hangyához illő érzéseket okoztak haja alatt, a feje bőrén. A nyakában is húzódó izmai fonalán feszültek abba az irányba. Egyszerre egyetlen pontban, összegyűjtve érezte a fájást, pontosan a homloka közepében.

Elsietett a színhelyről. Semerre sem nézve, szaporán haladt át a hátsó udvaron. A laktanya első udvari térségébe igyekezett. Csoportba gyülekezve állottak ott a katonák s egy asztalra éppen lőszeres ládát emelt két ember. Színes zászlókat tartott a kezében egy másik. Sokan emberalakra készített és színesen kifestett fatáblákat emeltek a hónuk alatt.

Az őrmester vizsgálósan nézett fel az asztal mellől, amikor megállott előtte.

— Hol járkálsz? Vedd át a mulatságot.

Mindjárt el is távozott a kantin irányába. Az őrvezető leült a helyére, az asztal mellé s a kékfedelű könyvből sorban odaszólította az embereket.

Átvették tőle három tárban a tizenöt éles töltényt. Jelet tett a nevük mellé és mindenkinek kutatóan nézett az arcába.

— Éleset kaptok, — mondotta különös hangsúllyal és titokzatos mosolygást kényszerített magára. — Kivétel nélkül mindenki.

Későbben sorakoztatta őket, az élükre állott és kivezette a menetet a főkapun. Bekanyarodott a laktanya sarkánál, a hosszú kerítés mellett vezető kocsiúton kezdett haladni. Akkor hirtelenül elfogta a bizonytalanság. Utána mindjárt a menekülő gyávaság is ott lett a lábában. A messziről idelátszó dombokon túlnan, a rajtuk állongó fenyvesen is túl, a szeme nézésének egyenes irányában volt az éles lövőtér. De tudott egy másik utat is arrafelé. Körülményesebb és hosszabb volt ez az út, a balra haladó országúton kellett elindulni arrafelé, de nem vezetett el a laktanya kerítése mellett.

Megtorpant a nyomában lépkedő katonák előtt. Nyomban utána hátrafordult és bizonyosra vette, hogy képükön a rosszakaratú csodálkozás nyomait is meglátja. Tudják, mert észrevették és most gúnyosan figyelik érte, hogy nem akar a kerítés mellett elhaladni. Nem tud ellépdelni a kocsikapu, az ott várakozó két gyászos asszony szeme előtt.

A katonák kihívó várakozással néztek vissza reá. Elfogta a feneketlen dühösség s a gyávaság fölötti mindenkori haragja. Ehhez most még a saját gyámoltalansága miatt odatársult a szégyenkezés is.

Erőszakosan dobbantott a lábával és kilépett merészen. Teli torkából ordított vissza az emberekre:

— Énekelni! Máris halljam!

Önmagát unszolva haladt a harsogó menet előtt. Még nem tudta, hogy a következő pillanatokban mit cselekszik. Mire kényszeríti a gyorsulva zakatoló erő a mellében. Talán odalép ahhoz a két asszonyhoz és gyorsan odasúg nekik valamit. Rövid mondással rázza meg őket: „Önként jelentkeztem.“ Esetleg bővebben adja értésükre, amit a dologról tud. „Nagyon szépen viselkedett. Bátor volt. Megnyugodva nézett sápadt arcából felém. Majdnem üzenetet küldött anyjának és feleségének. Pedig nem is tudtam, hogy kije van. Valaki hozzátartozója egyáltalában van-e valahol?“

De az is lehet, hogy oda sem tud nézni reájuk. Félig lezárt és visszafogott szemmel lépkedett a menet élén. Átvillant rajta a vad reménykedés, hoqy talán ott sincs már a két’ fekete asszony. Elmehettek azóta. Dolguk végezetlenül és támolyogva vihették el szégyenbe mártott, megalázott fájdalmukat ki az állomásra és onnan haza, a falujokba.

— Az volna a legjobb, — ezt mondta magában az őrvezető, — nem kellene hozzájuk szólanom.

Rátágítottá a nézését a közelgő kapura, annak az oldalára s a fehéren vakító kerítés kőaljára. Hivságos reménykedését kétségbeesés döbbenete váltotta fel. A két asszony ott kuporgott, ülvén a földön, fehér hátibatyujuk mellett, a kerítés tövében. Közvetlen közelükben, a szemük perzselő arasza előtt kellett elmennie. Már oda is ért hozzájuk. Eléjük érkezett. Csak nagy kínnal tudta visszatartani magát, hogy rájuk ne kiáltson: „Takarodjanak innen, mit keresnek itt?!“