Irodalmi Szemle, 1965
1965/4 - FIGYELŐ - Ladislav Mňačko: Szaggatott fehér vonal (Bábi Tibor fordítása)
mindegy, nevetséges vagyok-e olyikor, de nem mindegy, miiképpen vagyok nevetséges. Edit ismerte Párizst a föld színén, a levegőben és a föld alatt is. A Sorbone-on tanult, s már néhány éve Párizsban él; megmutatott mindent, ami látható ebben a városban, Edit nagyon különös egy nő, Edit épp azok közül való, akikről beszélni szoktam, mikor ismerőseim szerelmi kalandjaikkal dicsekednek, de tudom, bárhol találkozom vele, mindig nagyszerűen érezzük magunkat egymás társaságában, s talán ezért beszélek róla. A sárga Opel folyton a sarkamban volt, és én Editre gondoltam. Külföldön én is gyakran magamra maradok, s jól tudom, hogy szűköl az ember, ha elfogja a spleen. Edit rendíthetetlen, biztonságos pont az életemben. Olykor küld egy képeslapot Izraelből, máskor Kubából vagy Alexandriából. Vannak bizonytalan és megbízhatatlan pontok is az ember életében, ám ezek nevét egyszerűen elfelejtjük. A sárga Opel az én sebességemhez igazodott. Az a nő már alighanem észrevette, hogy tudok titokzatos, számomra eddig ismeretlen szándékairól, sejti, rájöttem már, hogy követ. Elhatároztam, hogy a legközelebbi parkoló helyen letérek az Autobahnról. Majd meglátjuk. Ilyen ívben kifutó parkoló hely sok van az Autobahn mentén. Megpihenhet rajtuk az ember, szundíthat, kijavíthatja a motorhibát, esetleg jut ideje egy szerény csókólódzásra. Letértem az első parkolóhelyre. A sárga Opel elsuhant mellettem, nagy szamár vagyok, javíthatatlan romantikus, képzelődöm, a felaj- zott idegrendszerem az oka. Talán nem is, talán csak játszott velem, s az is lehetséges, hogy a műúton így szokás ismerkedni, hisz mit tudhatok én erről? Vártam vagy öt percet, aztán elindultam. Néhányszáz méterrel odább megint egy parkolóhely következett, a sárga Opel duruzsoló motorral ott állt az út mellett. Ez már igazán furcsa volt, abnormális, abszurd helyzet volt. Nem szökhetek meg előle. Álljak meg? Térjek le? Az a nő meg nem áll, a legközelebbi alkalamas helyen megint megvár, a műúton se maradhatok, s ha letérek, bizonyára utánam jön, most már bizonyos, hogy engem követ, bár még mindig nem tudom, mi a célja. Belenéztem .a tükörbe. Ügy láttam, hogy nevét rajtam És mi volna, ha intenék neki? Intsek? Ne intsek? De mit tudhatom én, mit akar? Ha minden rendben volna, utánam ka- nyarodhatik a parkolóhelyre s nyugodtan megmondhatja, mein Herr, ez és ez vagyok, egyedül érzem magamat, vagy mondhatna akármi mást is. De nyilvánvaló, hogy ilyesmi esze ágában sincs, ő nem ismerkedni akar, ő követ engem. Aztán a hannoveri útkereszteződés következett, Bremen, Hamburg és Frankfurt felé ágazott el itt a műút, sőt Berlin felé. Én tulajdonképpen sehova sem igyekeztem, rengeteg időm volt, s a műúton akartam eltölteni, mindegy, melyik műúton, hisz mindenütt egyforma. Az utolsó pillanatban jeleztem, hogy Hamburg felé akarok eltérni. A sárga Opel utánam jött. Csak jöjjön, ha kedvét leli benne... Aztán Hamburg és Bremen felé ágazott el az út, és én Bremen felé fordultam, a sárga Opel a sarkamban volt, Bremen előtt Hamburg felé vettem az irányt és a sárga Opel megint a sarkamban volt, aztán bealkonyult, s én a hamburgi útkereszt- teződésnél visszafordultam Hannover felé, sötét este volt már, és nem láthattam, hogy a sárga Opel a sarkamban van-e vagy sem, Hannover mögött egy nagy Raststätte-t pillantottam meg, már délután a kocsisorban elfogott az éhség, most ímeg már hatszáz kilométer volt mögöttem, a Raststätte külseje nagyon rokonszenves volt, odakanyarodtam eléje és leparkoltam, a sárga Opel sehol sem volt, a recepcióba mentem, kaptam egy szobát, odafenn a zuhany alá álltam, átöltöztem és lementem vacsorázni. Odalent több étterem volt, egyikből a másikba bolyongtam, nagyon elütöttek egymástól, az árkategóriák is különböztek, s nekem az jutott eszembe, hogy pontosan rájuk illő nevet lehetne adni nekik, az elsőben az asztalokat színes abroszok borították, a fogasokon csupa tiroli kalapot láttam, a negyedik pompázatos kristály csillárokkal kevélykedett, a tálaló asztalokon több fogásos terítékek Csillogtak; itt csupa diplomata borzalino kalapot láttam, az éttermeket így is nevezhettem volna: szalon Volkswagen, szalon Opel, szalon Mercedes ... Helyet foglaltam a kocsimhoz mért szalonok egyikében, egy két személyes asztalkához ültem. Megnéztem az étlapot, s aibban a pillanatban hátam mögött megszólalt egy női hang, cseh nyelven, perfekt cseh nyelven szólt, a kiejtése, intonációja, a hangsúlyozása, lágysága is kizárólag cseh volt: — Hogy érzi magát Autobahnjainkon? 5. Nem vagyok gyámoltalan ember, sokféle helyzetben megfordultam, sokszor ki kellett vágnom magamat, van tapasztalatom, gyakorlatom, de most itt úgy festhettem, mint Lót felesége. Mondhatott volna akármit, előjöhetett volna bármilyen ajánlattal, mindenre föl voltam készülve, de ez a cséh nyelv megbénított, szinte a lélegzetem is elállt. Ő ezt nyilvánvalóan mulatságosnak találta, mosolygott,
