Irodalmi Szemle, 1965

1965/4 - FIGYELŐ - Ladislav Mňačko: Szaggatott fehér vonal (Bábi Tibor fordítása)

mégis, ilyen hosszú útszakaszon folyton a sarkamban van, pedig szabad az út.

Bolond vagy, mondtam magamban, már megint képzelődsz, valami nő ül benne, valami nő tartja a kormánykereket, egyedül van, talán ugyanazt a sebességet szereti, mint te magad, a näk nem vadulnak meg úgy, mint a férfiak, csak véletlen lehet, a legközelebbi keresztútnál letér valamerre, a kedvese után megy, a férjéhez indult, vagy látogatóba megy, talán színésznő, és este Hannoverben vendég- szerepei, talán manekin, s egy sereg új modellt szállít valahová Hamburgba, javíthatatlan romantikus vagy, száztíz kilométeres sebességgel hajtasz te is, és egyetlen percre se lassítod az iramot, sok ilyen van előtted is, mögötted is.

Bizonyára csak képzelődöm, a felajzott ideg- rendszer az oka, semmi .más, de ezen túl egyre gyakrabban néztem a visszapilalntó tükörbe, egyre gyakrabban, s a sárga Opel mindig ott volt a sarkamban, sok kocsi megelőzött, én is sokat megelőztem, de a sárga, kellemetlenül sárga, félelmetesen sárga Opel folyvást ott volt a sarkamban.

Lassítsak? Ostobaság, ugyan, de neon kerül semmibe, lassítok, kilencvenesre veszem a sebességet, csak hogy megnyugtassam magamat, csak azért, hogy kedvem szerint nevethessek saját magamon...

Kilencvenre vettem a sebességet, s belenéztem a tükörbe. A sárga Opel közeledett, mellém ért, aztán lassított, pedig nem volt rá semmi oka, a baloldali vonal teljesen szabad volt, játszva megelőzhetett volna. Mi ez? Miféle játék? Megőrült az a nő? Játszik velem? Az is lehetséges, hogy csak unatkozik. Talán azok közül való, akik mint Rómában megállítják a férfit, és azt mondják neki, kedvem volna egy éjszakai kalandra, de mért éppen engem szemelt ki? Igaz, külföldi a rendszámom, s ez csábító lehet, mégis ostobaság az egész, talán csak unatkozik, talán szórakoztatja, hogy az előtte futó kocsi sarkába akaszkodjon, s mindenben utánozza az előtte haladót. A sárga Opel szorosan közelembe férkőzött már, nem jelezte, milyen irányiba akar fordulni, nem is fordult el, a jobboldali vonalon tartotta magát. Rátapostam a gázra, százharmincra szorítottam föl a sebességet, az én Renaultom többre nem viszi. A sárga Opel elmaradt. Furcsa, a hátam mögött volt, most megint a sarkamban van, az a nő ,a sarkamba nkapkodott, nem tudok róla semmit, sejtelmem sincís róla, szép-e vagy sem, fiatal-e v*agy öreg, a visszapillantó tükörben ilyen részleteket nem lehet megfigyelni, kalap volt a fején, de nem tudom, milyen, csak azt láttam, hogy kalap van a fején, de nem tudtam, mit akar.

Talán kém — villant át az agyamon, s abban a pillanatban hangosan felnevettem, nevetséges, mit kémlelhet ki rajtam, csak szuperéberségünk idejéből maradt reflexeim sugallhatták ezt a gondolatot. De mit akar? Mit akar? Talán autós prostituált. Vannak ilyenek is, valóságos hercegnők a többi között, luxusautójuk van, pompás villájuk valahol a természetben ... csakhogy itt is, mint mindenütt a világon tudják, hogy a ČS jelzés Csehszlovákiát jelent, egyébként ezt nem így szokás csinálni, kár az időért, a benzinért és kár a fáradtságért, hisz nem tudhatja, ki vagyok, hová megyek, hol ér véget az utam és kit keresek, vagy ki várakozik rám ... De mit akar? Mit akar? Szinte megremegtetett a kaland izgató előérzete. Nő! Nő a volán mögött! Egyedül van! Hisz a legtöbb ember talán épp ezért utazik. S minden útelágazásnál azt remélik, hogy találkoznak a hálókocsik hírhedt, de nem létező „Madonnájával“. Hát nem egy kedves, minden kötelezettség nélkül járó kaland reménye csalja az embereket a messzi országokba, a messzeségbe, ahol megtalálják a mesebeli Marylynt, mint a mesébe illő Clark Gable? Hát nem láttam már ilyesmit a saját szememmel? Az excentrikus amerikai hölgyek fölvitetik magukat az Eiffel-toronyba, sóhajtanak nagyokat, hogy ó és á, s közben azt lesik, hogy erre az óá-ra felfigyelt-e már a közelben álldogáló ifjonc. Szemüveges értelmiségi hölgyek hónuk alatt vaskos könyvvel sétálgatnak a Fórum Roraanum kövein, mert a könyv mindig csábítja a szemet. Az éjszakai Párizsban Edittel egyszer vadászatot rendeztünk ilyen vadászokra. Ritkán nevettem olyan jóízűt, mint akkor. A képcsarnokok, kávéházak, szállodák, a bárok, kilátótornyok, erdei lakok, a hegycsúcsok, barlangok mélye, mindez egy nagy piac, az erotika vására, ahol egymásra lelnek a keresők, talán Mona Lisa képe alatt vagy Garibaldi szobránál, a Spanyol-lépcsőt már nem is említem. A professzionális álapactsok valóságos késelést és valóságos lövöldözést rendeznek a Place Pigalle-on, ezt a teret épp ez tette világhíressé, s a hagyományt folytatni kell, éltetni kell. Végigsétáltam már a Place Pigalle-on, de nem törődtem a pornografikus képkollekciók árusítóival, ellentálltam a portások csábító suttogásának a striptíz- lebujok előtt, belefigyeltem a párizsi alkonyaiba, s hallottam német szót és amerikai hangsúllyal ejtett angol szavakat, de francia szót alig hallottam — megkérdeztem magamtól, tulajdonképpen mi keresni valód van itt? Mit akarsz itt ezek között? Nekem ugyan édes