Irodalmi Szemle, 1965

1965/4 - FIGYELŐ - Ladislav Mňačko: Szaggatott fehér vonal (Bábi Tibor fordítása)

tani az automobilizmus fejlődésével. Az auto­mobilizmus szükségletté vált, igazolássá, esz­tétikává és filozófiává nőtte ki magát, élet­érzés és kielégülés is egyben. Az autók milliói robognak Olaszország, Németország nagyszerű útjain, s legújabban Közép- és Kelet-Európa országútjain. Áthágnak a hegységeken, átro­bognak a völgyeken, az Alpesek alagútjain át robognak, hidakon és viaduktokon, köröskörül annyi a szépség, de arra nincs senkinek ideje, ez a kettő nem fér össze. A kocsivezetőnek minden figyelmét az úttestre kell irányítania, arra, ami előtte és mögötte van, absztrakt városokon át rohan, ezek a városok nem is városok, csak táblák, ha nem lennének, nem is tudná, hol, merre rohan, minden figyelmét leköti a műút. A nyugat-európai közle­kedési térképeken a szép kilátással rendelkező helyeket szélrózsával szokás jelölni, s az Autobahnokon, autosztrádákon, autoroute-kon csábító plakátok figyelmeztetik az embert. Ám alig akad valaki, aki letérne, hogy körülnéz­zen egy kicsit a tájon, az áradat csak höm­pölyög, egyre hömpölyög, őrülten robog to­vább, a gyorsaság magával ragadó élménye nem tűri a megállókat, nincs idő meg­állni, rohanni kell, egyre robogni, falni’ kell a kilométereket és a százkilométereket, az Autobahn a szépség: a negyven-ötven vagy nyolcvan lóerős motor, az aszfalton pörgő kerék sustorgása, a gyorsaság részegítő élmé­nyé, a szépség a tovatűnő kilométerek, a múló órák, kezed a kormánykeréken, talpad a gáz­pedálon, a sebességmérő mutatója a száztízen, százhúszon, százötvenen, előtted az úttest betonozott sávja, a szárazhidak karcsú ívei, egy kör alakú, közvetett keresztút, a végte­lenségbe futó szaggatott fehér vonal, mely az ellenirányú közlekedési pályákat elválasztja egymástól, micsoda érzés, micsoda szépség, ez az élet, a civilizáció kockázata, az új, a mo­dem ember kockázata, ennyi, ez az igazolása, ez életének jó hányada, a napjai, az éjszakái, a vágyai, a szenvedélye. Nem — nem gúnyo­lódok, mindez elragadó, magával sodró élmény, de folyvást felmerül a tolakodó kérdés — honnan? Hová? Miért? Minek? Néhány perccel azután, hogy felmerült ben­nem a kérdés, mi történik akkor, ha a beton felmorzsolódik, ha az aszfalt rolószerű hullá­mokat vet, hogyan javítják ki az Autobahnt anélkül, hogy ez komolyabb gazdasági bonyo­dalmakhoz vezetne, megkaptam a feleletet is. Egy hatalmas tábla ágaskodott előttem, vigyá­zatra intett: Einbahnverkehr 2000. Einbahnver- kehr 1000, sebesség: nyolcvan kilométer, se­besség hatvan, sebesség negyven, aztán egy balra mutató nyíl, sebesség huszonöt, a beton tele van verve sárgára mázolt gombára emlé­keztető acélkúpokkal, éjszaka ezek világítanak, egy piros-fehér sorompó következett, s már a szomszédos ellenirányú úttest aszfaltján fu­tottam, az egyik vonal most fordított irányú közlekedésre szolgál. A javított útszakasz öt kilométer hosszú, másutt tíz, egyebütt még több, a szomszédos úttesten egyre nagyobb a sürgés-forgás, újra betonozzák az utat, az­tán az irányjelző táblák megint visszavezet­nek az Autobahn túlsó oldalára, nem történt semmilyen katasztrófa, a közlekedés nem bé­nult meg, egy kicsit lelassult, itt-ott elakadt, s megy minden tovább, az Autobahnokat így lehet állandóan kifogástalan állapotban tarta­ni, kisebb nehézségek árán, mint otthon a mi országútjainkat. A csúcsforgalom ideje már régen elmúlt, egy Bielefeld nevezetű város mellett suhan­tam el, de nem láttam belőle semmit, csak a Bielefeld Süd és Bielefeld Nord feliratú táblát. Előttem volt a roppant szabad tér, valami nyugtalanított, s nem tudtam, mi nyugtalanít, valami tolakodón föl-fölmerült erősen kon­centrált gondolataim között, valami bizony­talan sejtelem, valami azt jelezte, hogy ben­nem vagy környezetemben nincs minden rendben, a motorral is így van az ember, csak megy s valami csikorogni vagy csörömpölni kezd a motorban, nyugtalanít a dolog, de nem tudod, mi az, mégy vagy tíz kilométert, aztán még ötöt, megállsz, de semmit se látsz, to­vább fülelsz, s hirtelen rájössz, hol a hiba, meglazult a kipufogócső, a keréken a csavar­borító, a csapágy nincs rendesen megolajozva, vagy az AC pumpa, kiégett a gyertya, hirtelen világosság gyúl elmédben, s most már semmi­ség kijavítani a hibát, hamar a kulcsot, ki­cseréled a hibás alkatrészt, meghúzod jobban a csavart... minden új és ismeretlen hang zavarba hozza a sofőrt, nyugtalanítja, de engem nem valami hang nyugtalanított, a motor szabályosan duruzsolt, kéjesen döröm­bölt, mint az elkényeztetett macska, a ke­rekek tolakodó, sistergő hangot adtak, minden rendben volt, az autó rendben volt, valami más nyugtalanított, és én nem tudtam, mi, erősen figyelni kezdtem, de csak az útra, az úttestre, közben megelőzött az a Merce­des, amelyek Dortmund felett csupa jóked­vemben én előztem meg, akkor belenéztem a visszapillantó tükörbe, s egy sárga Opelt lát­tam a hátam mögött, egy vadonatúj Opelt, nagyon erős Opel volt, ugyanaz, amit oly gyakran láttam a csúcsforgalom idej^S most nagyobb volt köztünk a távköz, ám a sar­kamba akaszkodott, már több mint száz kilo­méteres útszakaszon folyton követett, nem törődtem vele, ha jön, hát jön, mi különös van ebben, én is megyek, mások is mennek,

Next

/
Thumbnails
Contents