Irodalmi Szemle, 1965

1965/4 - FIGYELŐ - Ladislav Mňačko: Szaggatott fehér vonal (Bábi Tibor fordítása)

tani az automobilizmus fejlődésével. Az automobilizmus szükségletté vált, igazolássá, esztétikává és filozófiává nőtte ki magát, életérzés és kielégülés is egyben. Az autók milliói robognak Olaszország, Németország nagyszerű útjain, s legújabban Közép- és Kelet-Európa országútjain. Áthágnak a hegységeken, átrobognak a völgyeken, az Alpesek alagútjain át robognak, hidakon és viaduktokon, köröskörül annyi a szépség, de arra nincs senkinek ideje, ez a kettő nem fér össze. A kocsivezetőnek minden figyelmét az úttestre kell irányítania, arra, ami előtte és mögötte van, absztrakt városokon át rohan, ezek a városok nem is városok, csak táblák, ha nem lennének, nem is tudná, hol, merre rohan, minden figyelmét leköti a műút. A nyugat-európai közlekedési térképeken a szép kilátással rendelkező helyeket szélrózsával szokás jelölni, s az Autobahnokon, autosztrádákon, autoroute-kon csábító plakátok figyelmeztetik az embert. Ám alig akad valaki, aki letérne, hogy körülnézzen egy kicsit a tájon, az áradat csak hömpölyög, egyre hömpölyög, őrülten robog tovább, a gyorsaság magával ragadó élménye nem tűri a megállókat, nincs idő megállni, rohanni kell, egyre robogni, falni’ kell a kilométereket és a százkilométereket, az Autobahn a szépség: a negyven-ötven vagy nyolcvan lóerős motor, az aszfalton pörgő kerék sustorgása, a gyorsaság részegítő élményé, a szépség a tovatűnő kilométerek, a múló órák, kezed a kormánykeréken, talpad a gázpedálon, a sebességmérő mutatója a száztízen, százhúszon, százötvenen, előtted az úttest betonozott sávja, a szárazhidak karcsú ívei, egy kör alakú, közvetett keresztút, a végtelenségbe futó szaggatott fehér vonal, mely az ellenirányú közlekedési pályákat elválasztja egymástól, micsoda érzés, micsoda szépség, ez az élet, a civilizáció kockázata, az új, a modem ember kockázata, ennyi, ez az igazolása, ez életének jó hányada, a napjai, az éjszakái, a vágyai, a szenvedélye. Nem — nem gúnyolódok, mindez elragadó, magával sodró élmény, de folyvást felmerül a tolakodó kérdés — honnan? Hová? Miért? Minek?

Néhány perccel azután, hogy felmerült bennem a kérdés, mi történik akkor, ha a beton felmorzsolódik, ha az aszfalt rolószerű hullámokat vet, hogyan javítják ki az Autobahnt anélkül, hogy ez komolyabb gazdasági bonyodalmakhoz vezetne, megkaptam a feleletet is. Egy hatalmas tábla ágaskodott előttem, vigyázatra intett: Einbahnverkehr 2000. Einbahnver- kehr 1000, sebesség: nyolcvan kilométer, sebesség hatvan, sebesség negyven, aztán egy balra mutató nyíl, sebesség huszonöt, a beton tele van verve sárgára mázolt gombára emlékeztető acélkúpokkal, éjszaka ezek világítanak, egy piros-fehér sorompó következett, s már a szomszédos ellenirányú úttest aszfaltján futottam, az egyik vonal most fordított irányú közlekedésre szolgál. A javított útszakasz öt kilométer hosszú, másutt tíz, egyebütt még több, a szomszédos úttesten egyre nagyobb a sürgés-forgás, újra betonozzák az utat, aztán az irányjelző táblák megint visszavezetnek az Autobahn túlsó oldalára, nem történt semmilyen katasztrófa, a közlekedés nem bénult meg, egy kicsit lelassult, itt-ott elakadt, s megy minden tovább, az Autobahnokat így lehet állandóan kifogástalan állapotban tartani, kisebb nehézségek árán, mint otthon a mi országútjainkat.

A csúcsforgalom ideje már régen elmúlt, egy Bielefeld nevezetű város mellett suhantam el, de nem láttam belőle semmit, csak a Bielefeld Süd és Bielefeld Nord feliratú táblát. Előttem volt a roppant szabad tér, valami nyugtalanított, s nem tudtam, mi nyugtalanít, valami tolakodón föl-fölmerült erősen koncentrált gondolataim között, valami bizonytalan sejtelem, valami azt jelezte, hogy bennem vagy környezetemben nincs minden rendben, a motorral is így van az ember, csak megy s valami csikorogni vagy csörömpölni kezd a motorban, nyugtalanít a dolog, de nem tudod, mi az, mégy vagy tíz kilométert, aztán még ötöt, megállsz, de semmit se látsz, tovább fülelsz, s hirtelen rájössz, hol a hiba, meglazult a kipufogócső, a keréken a csavarborító, a csapágy nincs rendesen megolajozva, vagy az AC pumpa, kiégett a gyertya, hirtelen világosság gyúl elmédben, s most már semmiség kijavítani a hibát, hamar a kulcsot, kicseréled a hibás alkatrészt, meghúzod jobban a csavart... minden új és ismeretlen hang zavarba hozza a sofőrt, nyugtalanítja, de engem nem valami hang nyugtalanított, a motor szabályosan duruzsolt, kéjesen dörömbölt, mint az elkényeztetett macska, a kerekek tolakodó, sistergő hangot adtak, minden rendben volt, az autó rendben volt, valami más nyugtalanított, és én nem tudtam, mi, erősen figyelni kezdtem, de csak az útra, az úttestre, közben megelőzött az a Mercedes, amelyek Dortmund felett csupa jókedvemben én előztem meg, akkor belenéztem a visszapillantó tükörbe, s egy sárga Opelt láttam a hátam mögött, egy vadonatúj Opelt, nagyon erős Opel volt, ugyanaz, amit oly gyakran láttam a csúcsforgalom idej^S most nagyobb volt köztünk a távköz, ám a sarkamba akaszkodott, már több mint száz kilométeres útszakaszon folyton követett, nem törődtem vele, ha jön, hát jön, mi különös van ebben, én is megyek, mások is mennek,