Irodalmi Szemle, 1965

1965/4 - FIGYELŐ - Ladislav Mňačko: Szaggatott fehér vonal (Bábi Tibor fordítása)

mindenkinek joga van autót vásárolni, mindenki meg is engedheti magának, és mindenki akarja is, ez a szabadság, de mindez hová rohan? Honnan? Hová? Miért? Az ezernyi, tízezernyi utasnak mindegyiknek megvan a maga konkrét célja, üzlete után rohan, szolgálati úton van, kirándulásra megy vagy munkába, munkahelyéről hazafelé tart, a felesége vagy a szeretője után megy, a szeretőjétől van visszatérőben a feleségéhez, anyját akarja meglátogatni vagy édesapját, némelyik csak úgy kedvtelésből utazik, az egyes törekvések az Autobahnon hatalmas áradatban egyesülnek, még elképzelni is félelmetes, hogy a kontinens Autobahnjain, hogy robognak, bőgnek a motorok milliói, hogy az európaiak milliói most a kormánykerék mögött ülnek, s robognak. Hova rohannak? Honnan, hová, miért? Az Autobahnok a gazdasági csoda ütőerei, az országvére áramlik át rajtuk, igaz ez képletesen értve is, de valóságos értelmében is, Nyu- gat-Németországban egy-egy autó átlag hetven ezer kilométert tesz meg évente, nálunk nem egész háromezer kilométert.

Igen, ez szerintük a szabadság, mindenkinek lehet kocsija, mindenki akar kocsit, mindenki robogni akar rajta, mert megvette. A mai Franciaországban minden negyedik ember közvetve vagy közvetlenül az autóiparban dolgozik, de Párizsban és Rómában kipróbáltam, ki ér előbb célba, aki gyalog indul vagy kocsival, a kocsi áradatban kiszemeltem magamnak egy rikító színű kocsit, és minden percben elmaradt, s meg kellett várnom, gyalog, főleg a város szívében, sokkal előbb ér célhoz az ember, fölösleges taxit rendelni, fölösleges erőfeszítés, Róma belvárosában csúcsforgalom idején négy kilométerre több mint egy óra kell A kitűnő olaszországi utakon — mondjuk Rómából a Lidóra, szezon idején nem hajthatsz hetvenesnél gyorsabban. Nagyszerű, széles, többirányú közlekedést bonyolító utak, s mindez nem elég, még ez sem elég, mert egyre több a kocsi, mert mindenki autót akar. Rómában már alig látni gyalogjárót, mindenkinek van kocsija, és mindenkinek joga van kocsijával, mondjuk bevásárolni, munkába vagy mulatságra menni, ahova akar, ez a szabadság, senki nem akadályozhatja meg benne, senki, csak egy utcai torlódás. Megcsodáltam a római és a párizsi sofőrök türelmét, hisz én ilyenkor bőrömből is kibújnék. Roger egyszer színházba vitt, megyünk húsz métert, stop, megint húsz métert, stop, és megint stop, tíz métert, stop, s ez így ment egész a színházig, az első felvonás után érkeztünk meg. Ő egyetlen egyszer se káromkodott, nem dühöngött, türelmesen ült a kormány kerék mögött, valaki hátulról nekünk

jött, Rogetr hátra se pillantott, s csodálkozásomra csaik ennyit mondott: — Ez itt másképp nem is lehetséges, ha parkolni akarsz, szinte boxmérkőzést kell vivni, ihogy helyet szoríts magadnak két kocsi között, ha szerencséd van, és találsz ilyen lyukat, elől is hátul is nekiütközöl valaminek, elől is, hátul is, ez így megy, s ha már túlságosan agyon van zúzva a kocsid, feltelefonálod a biztosító intézetet. A párizsi és a római utcák a régi városnegyedeikben nagyon szűkre épültek, a kocsik a gyalogjárókon parkolnak, s a járókelők számára csak egy félméternyi rést hagynak szabadon, csak annyit, hogy két em'ber üggyel- bajjal átférjen rajta, persze, a kellő súrlódás és lökdösődés árán.

így lesz a szabadságból kész csapás, a civilizáció rabszolgasága, ezt minden nyugati országból származó kocsivezető bevallja, természetesen mégis vezet, hisz van autója, joga van hozzá, pénze is van rá, s ha már autója van, csak nem fog gyalog járni. Vajon melyik kormánynak volna bátorsága ahhoz, hogy tilalmakkal, rendeletekkel, megkötő előírásokkal oldja meg ezt a megoldhatatlan helyzetet? Ki parancsolhatja meg az állampolgárnak, aki kocsiját megfizette, aki az államnak adót fizet utána, merre járhat, merre nem, s ha ő nem, hát más miért járhat? Megtiltani az autóközlekedést egy nyugati nagyváros szívében, az lehetetlen. Minden élet megbénulna tőle. S valami részleges tilalommal senki nem értene egyet, az autótulajdonosok hatalmas erőt képviselnek, hatalmas fogyasztói bázist alkotnak, rengeteg adót fizetnek, akaratuk ellenére, beleegyezésük nélkül senki semmire se megy.

Prágában, egy szállodában összeakadtam valami hollandussal, ö mondta, hogy szezon idején, szombaton és vasárnap Hollandia néhány órára megszűnik létezni, mint szabad, szuverén állam, szombat déltől késő éjszakáig az ország minden útján nyugat-német autók szakadatlan sarai robognak a tengerpart felé, minden vonalon egyetlen egy irányban hömpölyögnek, a szomszéd nem mehet át látogatóba az utca túlsó oldalára, az orvos nem mehet el betegéhez, és vasárnap délután az egész áradat visszafelé hömpölyög, haza, Németországba. Az országot szinte feldarabolja az örjöngő acél szakadatlan áradata, s nem lehet semmit tenni ellene, az ország függetlensége is érvényét veszti, s nem is akar és nem is maradhat érvényben. Üj tünemény ez a kontinens életében, van ebben valami modern és lenyűgöző, de van benne valami félelmetes is, a technikusok új és új megoldásokon törik a fejüket, műutakat javasolnak, ala- alagútakat akarnak építeni, viaduktokat a városok felett, de mindez nem győz lépést tar