Irodalmi Szemle, 1965

1965/4 - FIGYELŐ - Ladislav Mňačko: Szaggatott fehér vonal (Bábi Tibor fordítása)

mint a fekete Mercedes, másfajta kocsmái egyáltalán nem fontos, milyen a színe, de a fekete Mercedes a tekintély és a méltóság netovábbja, amilyet csak el lelhet képzelni az Autobahnon, ezt főképpen az utasok magatartásáról lehet megállapítani. A szürke Mercedest többnyire a tulajdonosa vezeti, a feketét soha. Párizsban nem egy rozoga kocsin, sőt Citroen CV 2 kettőn is láttam már bárói vagy grófi koronát, ami előkelőségről, vagy az előkelőség utáni áhítozásról tanúskodik, az Autobahnon ilyesmi nem fordul elő, az előkelőség egyetlen jele a kocsi ára, a Mercedes esetében még a kocsi színe is. Persze, a Mercedesek is különfélék, .más-más a felszerelésük, teljesítményük, elegancia, komfort és férőhely tekintetében is nagyon eltérőek, csakhogy ezek már túlságosan finom árnyalatok az avatatlan megfigyelő számára.

Régi kocsit nem is látni. A régi kocsik, mint a Tatra 57-ünk, Tudorunk és Tatraplá- nunk, a csökkent teljesítményű kocsik elképzelhetetlenek az Autobahnon, megállítanák a forgalmat, útban lennének, s ami útban van, annak kérlelhetetlenül el kell tűnnie. Ez az Autobahn egyik törvénye. Helyenként, de nem mindenütt, a teherkocsik számára is fenntartanak vonalat, ott még a régi kocsik is megállnák helyüket, csakhogy régi kocsi már alig akad, s ha vannak, komoly problémát okoznak, olykor az útszélen látni egy-egy leégett kocsit, amit még eltakarítani sem fizetődött ki, s alighanem a tulajdonos gyújtotta föl; Köln közelében láttam egy autótemetőt, beláthatatlan, hatalmas terület volt, telis-tele kimustrált autóval, egy-egy lelkes motoristánk láttukra felújjongna örömében, belepiszkálhatna motorjukba, eljátszogathatna velük, babrálhatna bennük, mint a régi Populárok, Babynák, Hadimrskák között. így szemre szép kocsik még, egy ideig elszolgálnának, de az Auto- bahnra nem valók már.

A Duisburg West feliratú tábla mögött belekerültem a csúcsforgalom sodrába. Egyre kisebb lett az egyes kocsik között a távolság, mindkét vonalon kocsiáradat hömpölygőit, szorosan egymás mellett, száz kilométeres sebességgel, és a „kis“ vonalon teherkocsik döcögtek. Ez a Ruhr-vidék. Nem láttam belőle semmit. A középső vonalon futottam, ormótlan nehéztonnás szörnyetegek mellett suhantam el, csak az előttem száguldó autót láttam és a tükörben a hátam mögött robogó autót. Sokáig tartott ez az állapot, csak messze Dortmund mögött szakadtak meg a három vonalon más-más irányba futó kocsisorok, a kocsik között most már egyre nőtt a távolság, idegfeszültségem is alábbszállt, megkönnyebbültem; megelőztem egy Mercedest, aminek

a sarkába akaszkodtam, csak úgy tréfából, a változatosság kedvéért és öröméért, megelőztem vagy harminc kilométerrel, s ujjongtam, hogy megszabadultam a kegyetlen szorításból, melyből nincs semmilyen menekvés. Nem egyszer olvastam már tömegszerencsétlenségekről, mikor a ködben, vagy a sikamlós úttest miatt, esetleg motorhiba miatt egyszerre nyolcvan vagy száz autó is egymásba rohant. Nem tudtam az ilyesmit jól elképzelni, ehhez az kell, hogy az ember csúcsforgalom idején hajtson az Autobahnon, mikor az Autobahn vastörvénye egyeduralkodóvá válik, ami azt jelenti, hogy menni, menni kell, tötab mint százikilométeres sebességgel hajtani, nem szabad elszundítani, kitérni, menni kell, és nem nézhetsz se jobbra, se balra, s nem szabad tudomásul venni semmi mást, csak az előtted száguldó kocsit, meg a hátad mögött rohanó kocsit, nem gondolhatsz semmire, csak a rohanásra, össze kell szedni minden figyelmedet, ne hozzon ki semmi a sodrodból, tartsd be a távközöket, nyeld a kipuffogó gázokat, légy készen arra, hogy bármelyik pillanatban rá kell taposni a fékre, s vállald a kockázatot, hogy a hátad mögött rohanó kocsi vezetője nem nyomja le idejében a féket, az is megesik olykor, hogy leválik a kocsi kereke, a tengelyen csúszik egy ideig, a mögötte hajtó sofőr észreveszi, fékez, a következő is, s aztán egy mégse fékez, nekirohan az előtte álló kocsiba, és senki se tudja, mi történt, miért történt, senki se tud a törött tengelyről, mely tíz-tizenöt kocsival az első ütközés előtt mondta fel a szolgálatot.

Aki otthonosan érzi magát a műúton, nem vesz tudomást erről a lehetőségről, az csak megy-megy, míg be nem következik a szerencsétlenség, de .aki először robog végig az Autobahnon, azt esetleg nagy félelem, szorongás fogja el, velem is így volt, nagyon féltem, görcsösen markoltam a volánt, szinte elzsibbadt tőle a kezem, a tenyerem nedves lett az izgalomtól, szinte fájt ez a feszültség, féltem tüsszenteni, nem mertem megtörölni az orromat, bár folyton csiklandozott benne valami, egy cigaretta talán megnyugtatott volna, de féltem utána nyúlni, és rágyújtani, hisz itt a másodperc töredéke is számít, itt néhány centiméter, nem méter, de centiméter is végzetes lehet.

Mikor a csúcsforgalom ideje elmúlt, s felszabadulva, újjongva megelőztem azt a Mercedest, mikor idegfeszültségem is alábbhagyott, s már én is és Renaultom is megköny- nyebbülve fellélegeztünk, csak akkor ötlött föl bennem a kérdés, hogy mindez hová vezet? Milyen véget ér ez a fejlődés? Nyugatnémetországban a statisztika szerint tíz millió kocsi van, s számuk egyre növekedik.