Irodalmi Szemle, 1965
1965/1 - Darkó István: Önként jelentkezett
Mondani akarta: ..Megszökött.“ Rájuk szeretett volna rivallni, ítéletesen és rendíthetetlenül figyelmeztetni őket: „Megérdemelt büntetését kapta. Az igazságszolgáltatás katonai dolog. A hűtlenség halálos vétek.“ De csak a gondolatán nyilait át ilyesmi, szólani nem tudott. Az öregasszony két csapkodó, megaszalt keze benyúlt a rácson. Ügy csapkodott a szeme előtt, üresen úgy markolászott feléje, mint két könyökben forgó, gyermeki csép- hadaró. — Milyen szava hangzott utoljára? Mit sikoltott végsőképpen? Egyetlen szép gyerekem! Választ nem várt, pedig az őrvezető azt is meg tudta volna mondani. Mi volt annak az embernek az utolsó szava? Élesen hangzott a fülében. Azt mondta: „Szerbusztok.“ Megnyugtatásnak közölni akarta a két asszonnyal, hogy bátran és tisztán, majdnem jókedvűen mondta az az ember ezt a szót. Fényben csillant a nézése, amikor az őrmester eléje állott a kendővel. Úgy ment el, csakugyan, mint aki nem fél cseppet sem. Megnyugodott véglegesen, mint aki semmi megbocsájt- hatatlant nem tett, semmi nagyot nem vétett. Ügy nézett igazán. Hatalmasat dobbant az őrvezető mellében ez a gondolat. Ebben a pillanatban nagy határozottsággal tudta, hogy ezt meg kell mondania a két asszonynak. Mert ezt és éppen ezt látta ő, egészen közelről nézett bele a búcsúzkodó szemébe. Az öregasszony törtszárnyú fájdalma azonban útját állottá az őrvezető beszédének. Térdrehullott a keserves anya és apró karú cséphadarói most már a port verdesték. De feltápászkodott mégegyszer, elhagyta a földet és a magasságok felé küldözte tanúthívó jajszavát. — Isten, ha vagy! Mért hagytad ezt? Mert nem te akartad. Ügye nem te? S mivel gyors választ onnan sem kaphatott, elöntötte a meggyülemlett keserűség. Hátrafordult, két kezét az elérhetetlen után nyújtogatta s olyan mozdulatot tett, mint aki maga is eltávozni készül. Fájdalmának két tépdesett tollú szárnya talán a következő pillanatban erőre kap és felröpíti a magasságba. Egyszer régen az őrvezető elbocsátott akaratlanul egy drága, színes éneklőmadarat. Ügy állott mostan is a két asszony előtt, mint akkor, az üressé vált kalitka rácsánál. A menyecske közbejajdulta épszavú fájdalmát: — Legalább értesítést küldtek vóna utánunk. Láthattuk vón utóljára. Szólhattunk vón véle mégegyszer. Jaj, édes emberem. Dehát mire ideértünk, rajtaállott a hant. Drága jó uram! Rajta örökké a mi életünkön is. Azután odakiáltotta az öregnek: — Édesanya! Mit teszen! Mert az öregasszony könnyű szaladással és égnekvitt karja emelő-erejével, szökkenve futott elfele az úton, a mező irányába. Nem asszonyi és nem is emberi, de túl világi hangon sikoltozva elveszi tetten: — Add vissza, uramisten! Fiúgyereköm! Egykém! Jancsusom! Csak a közeli kocsiútig jutott, nem tovább. Ott göröngyöt ért a lába és elzuhant erőtlenül. A menyecske a hátikosárból üveget kapott elő ügyesen. Vászondugóját eldobta s az öregasszony után vitte a segítséget. Ecetes szag csípett az őrvezető orrába. Látta még, hogy a menyecske talpra állítja az elhullott öreget. Ecettel locsolt kendőjét az arcára borítja. Támogatva menekíti vissza a kerítés mellé. Könyörtelen kérdezés és fenyegetés közeledésével jöttek az őrvezető felé. Elöntötte a forró meleg. Tovább egy szót sem szólhat hozzájuk, meg nem őrizhette a nyugalmát tovább egy pillanatra sem, azt tudta bizonyosan. Gyorsan hátrafordult és elsietett a kaszárnyaudvaron. Szaporán lépdelt és szorongó sietéssel ment, mint akit nyomon követ valaki. Olyan valaki, akivel nem akar találkozni s akitől fél is valamiért. Igyekezett úgy sietni, hogy ha látják, ne is gondolják, miért siet ennyire. Bizonyosra vette, hogy körben az ablakokban, az istállók mögül, a fészer alól feléje lesnek az emberek. Olyan élesszemű is lehet köztük, mint az aluszékony asztalos. Az bizonyosan tudja róla, hogy hirtelen elgyávult a két asszony miatt, vagy másvalami okból. Elfogta az acsarkodó dühösség. Majd megmutatja nekik ezen a napon is, menynyire nem igaz a hitvány és gúnyos gondolatuk. Megszalajtatja ma őket, meg-
