Irodalmi Szemle, 1965
1965/4 - FIGYELŐ - Ladislav Mňačko: Szaggatott fehér vonal (Bábi Tibor fordítása)
húzott jelző vonalak fehérsége, minden fatörzs egyformán vastag volt, minden vonal egyformán vastag, egyforma magasságban az úttest fölött, a fák egyenlő távközökben sorakoztak föl, mint a katonák az őrségen, mint az évszázadok szorító sorfala, akkor törtek rám a hal- lucinációk, a természet alkotta alagút zöld színe, az a szabályos rend, az a fehérség, az egyforma időközökben ismétlődő léglökések zúgása, mindez valami fantasztikus látomássá olvadt össze, azt képzeltem, hogy egy valószerűtlen városon át robogunk, végtelen város volt, barokk ízlésű erkélyekkel, kapukkal, ablakokkal és fülkékkel, értelmetlenül girbe-görbe neoncsövekkel, egy végtelen város, végtelen utca ... Megálltam. Utitársam felriadt szunyókálásá- ból. — Mi történt? — Semmi. Fogd a kormánykereket! — Már csalk ötven kilométer van hátra. — Tudóim. De félek. — Az idegeid? — Talán. — Már több minit kileracszáz kilométer van mögöttünk. — Talán ez az oka. Nem jutottam >el Bcnesztig, s ma is úgy érzem, sose jutottam volna el oda. Nem tettem volna meg az utolsó ötven kilométert, féltem, valami arra ösztökélt, hogy hirtelen fordítsak egyet a korimáinykaréken, próbáljam rommá dönteni e fantalsztifcus erkélyekkel díszített fantasztikus házak egyikét, ablakaival, kapuival egyetemiben, öljem meg a végtelen utca szörnyű szabályos rendjét, törjem ki a valószerűtlen város egy-két fogát... Meg kell állnod, már eleged van, a legközelebbi Raststättenél megállsz, aludnod kell, bizony, az idegeid .. . Csakhogy a hallucinációk nem múltak el, s én hirtelen úgy éreztem, hogy ez az út sehová nem vezet, hogy nem is út, de csapda, a farkas falka izzó szemei folyvást ott voltak a hátam mögött, s lehet, hogy az út valóban sehova nem vezet, talán csak önoélű értelmetlenség, a beteg civilizáció alkotása, s ez a civilizáció már maga se tudja, mit kezdjen magával ... Aztán egy hatalmas tábla mellett suhantam el, egy hatalmas, kékre mázolt tábla mellett, nagy fehér hetük világoltak rajta: Ingolstadt. Az út élesen jobbra fordult a kanyart jelző nyíl felett ez állt: Ingolstadt Nord, az egyenesen mutató nyíl felett pedig ez a felirat: In- golstadt Süd, Riaiststätte Ingolstadt és München. S még ez: Ingolstadt Nord 2000, aztán egy másik tábla következett: Ingolstadt Nord 1000, aztán 400, aztán a szaggatott fehér vonal az út közepén kettévált, a szaggatott része egyenesen előre haladt, a folytonos fehér vonal pedig jobbra fordult. Megkönnyebbültem. Megehati őket a fene. A visszapillantó tükörbe nézve láttam, hogy az izzó, nagy farkas szemek még mindig ugyanabban a távolságiban követnek, de már nem farkas szemek voltak, hallucinációim véget értek, tízegynéhány egymást követő autó reflektorai világoltak mögöttem. Az órára pillantottam. Éjfél elmúlt már. A műút üres volt, csak utólag vettem tudomásul, hogy a műút ellenirányú vonalán egyetlen koctsi sem haladt el mellettem. Egyedül voltam, talán egymagam az összes egymásba futó műúton, teljesen egyedül, sarkaimban a kitartó üldözőkkel, s c®ak a nagy kékre mázolt itábla és felirata mentett meg tőlük. Csökkentettem a sebességet. Letértem az ordító fényeikkel kivilágított Rastsätte-hez. Az úttesten abban a pillanatban néhány kocsi robogott el mellettem. Együtt haladtak, számomra ismeretlen oknál fogva maradtak együtt, talán valami rossz tapasztalat kényszeríti őket öisisze, de az is lelhet, hogy összetartozó turista csoport vágtat ott az úton, ki tudja, talán ez is, az is igaz lehet, vagy egyszerűen nem tesz jót az ember idegeinek, hogy éjfél tájt egymaga rohanjon végig a műúton, ezt főképpen az utasok magatartá- gyottság tudata a térben másokra másképpen hat, mint rám, végeredményben rám is rám rontott a félelem, éis a szorongás érzete, mely a hallucinációkig fokozódott. Megálltam a benzinkútnál. A kezelő azonnal ott termett, fel akarta emelni a motorburkolatot, s megkérdezte, mennyi benzinre van szükségem. — Nem kell benzin. íMeg akarok hálni valahol. Akad számomra hely valamelyik szállodában? Nem, nem volt számomra hely, ki hallott már valaha olyat, hogy a műúton éjfél után helyet kapjon az emlber? — Hol a legközelebbi Raststätte? — Vagy hatvan kilométerre ide. De ott se talál semmit. Ha kívánja, betelefonálok a városba, valamelyik szállodába. Ott biztosam kap szobát. — Ha volna olyan szíves. A kezelő bement üvegfalú fülkéjébe, de csakhamar előlkerült. — Tessék csak erre menni. Az Ingolstadt Süd felé letérő úton hajtson le az Autobaihnról. El nem tévedhet. A szálloda közel van. Fenntartanak ott a maga számára egy szobát. Megköszöntem. Letértem Ingolstadt Süd felé, de nem hajtottam le a műútról, már csak azért
