Irodalmi Szemle, 1965
1965/4 - FIGYELŐ - Ladislav Mňačko: Szaggatott fehér vonal (Bábi Tibor fordítása)
Ladislav Mňačko s-z-a-g-g-a-t-o-t-tHallucinációk törtek rám. Belenéztem a visz- szapiüantó tükörbe, s észrevettem, hogy éhségtől izzó, falánik farkas szemek üldöznek. Csak a seimmi volt előttem, nem tudtam, hol vagyok és hová rohanok, nem tudtam semmit, nem láttam semmit, csak a fénysávot magam előtt és a szaggatott fehér vonalat. Mögöttem ott loholt a farkas falka, kitartóan, magabiztosan üldözött, mert tudta, hogy nem menekülhetek, csak idő kérdése, hogy utolérjen. Rajtakaptam magamat, hogy hangosan kiáltozom. Beletapostam a gázpedálba, a lehető legnagyobb teljesítményre kényszerítettem a motort, a sebességmérő mutatója a 130—140 között ingadozott, ismeretlen úton hajtottam, csak a semmi volt előttem, a reflektoroktól megvilágított keskeny sáv, az úttest, a hihetetlenül pontos időközökben óvásként felvillanó prizimaüvtegek, az úttest fehérre festett széle, s a szaggatott, féhér vonal. Szorongva néztem a visszapillantó tükröt. Elhagyom őket? Megmenekülök? Elmaradnak-e a szörnyű farkas szemeik. Nyertem-e már valami előnyt? Megnagyobbodott köztünk a távolság? Még mindig ott voltaik mögöttem, a távköz sem csökkent, egyre 'üldöztek a diadalmas, éhes, falánk farkas szemek. Csak idő kérdése már. Semmi más, csak idő kérdése. Teljes erővel rátapostam a gázpedálra, a volán meg- megrándult a kezemben, a motor fölbőgött, az egész kocsi teste remegett, abszurd gondolat ötlött az eszembe: talán a kocsi is fél, a veszedelem előérzete remeg teti, akár a meghajszolt, farkas falka elől menekülő lovakat. — Te marha! Te szamár! — nevettem saját magamon, de félelmem csak nem akart elmúlni, hideg veríték verte ki a homlokomat, egy csepp a szemembe folyt, csípett, mart, be kellett ihúnyni a szememet, mégis tovább hajtottam, pánikszerű félelmemből fakadt a vágy, hogy meneküljek, (hagyjam el üldözőimet, az izzó szemeket, az ismeretlen veszedelmet, mely a sarkamba akaszjfeodott. Hallucináció az egész . .. bíztattam magamat hangosan. Bizonyára hallucinációk voltak, nem először esett meg velem. Mikor is történt utoljára, három vagy négy évvel ezelőtt barátommal Moszkvából Prágába utaztam, de Moszkvából Prágába menni autóval már önmagában is bolond egy ötlet. Előtted az egyenes, aszfaltozott sáv, az utas nem számolja a kilométereket, a tájat mértékletesen hullámzó dombok tarkítják, nagyon mértékletes hullámok előtted, valahol, talán tizenöt kilométernyire, talán messzebb, ott a kerek látóhatár, mely a tengert borító láthatárra emlékeztet, csakhogy itt' átszeli az az egyenes, perspektivikusan szűkülő sáv, s ha megtetted a tizenöt vagy még több kilométert, megint csak ott látod magad előtt. így mentünk Moszkvából Minszkibe, ismerős városok közismert nevét olvastuk, Szmolenszk, VjiaSzma, Vitéhszlk, de nem láttunk semmit, semmit a világion, csak az aszfaltozott utat, nyírfák és erdei fenyők szegélyezték, száz és száz kilométeren át sehol egy várost sem láttunk. Minszk mögött megváltozott az út Minszktől Bresztig körülbelül kétszáz kilométer volt hátra, s mi kétszáz kilométerenként fölváltva ültünk a volánhoz, ezen a szakaszon épp rám került a sor, már nem széles aszfaltozott úton haladtunk, régi allé út volt, kétoldalt vén fák sora kísérte, nem tudom biztosan, azt hiszem hársfák voltak, száz, kétszáz esztendős, vagy még öregebb hársfák, ágaik a magasban összefonódtak, zöld alagutat alkottak, szépséges, zöld alagutat, közeledtünkre minden fa törzse fölbúgott a fölkavart légörvényben, száz kilométeres sebességgel rohantunk, s ha ilyen úton folyvást a gázpedálon tartod a talpad, a százkilométeres sebesség valóban száz kilométert is jelent, épp annyit egy óra alatt, Bresztig két óra hosszat tartott az út, talán valamivel többet, éjfél már jóval elmúlt, s már nyolcszáz kilométer volt mögöttünk, a hársfák hatalmas törzsét, az hiszem mégis hársfák voltak, az útkaparók vastag fehér vonallal jelölték meg, tájékoztatásul vagy intelemként, szinte hallottam a megtett métereket, tapasztalt kocsivezető vagyok, s régóta tűnődöm, de máig se tudom, nem tudom, mi búg fel olyan váratlanul egy-egy útjező kő, vagy fatörzs mellett, a visszhang-e vagy a nekiütköző légnyomás? Mondom, hallottam a megtett métereket és a kilométereket, és láttam őket, szinte megvakított a fatörzsekre fehér vonal
