Irodalmi Szemle, 1965

1965/4 - FIGYELŐ - K. Jakab Antal: Ionescu: Az abszolút és az abszurd

ben“. Ionescu éppen fordítva: varázspálcaként használja az abszolutizálást, amelynek érintésétől a világ esetlegességek halmazává, alkalmi kapcsolatok káoszává válik. Számára az asszociáció mindenféle alá-fölé rendeltség és rangsor tagadását jelenti, gondolatrakéta, amely a nehézkedési erőnek fittyethányó régiókba viszi el a nézőt. A székek Öregasszonya például így figyelmezteti férjét vendéglátói kötelességére: „Legalább mindenkit meghívtál? Minden fontos személyiséget? A gazdákat, a tudósokat?... És a felügyelőket? A püspököket? A vegyészeket? kézműveseket? hegedűvirtuózokat? képviselőket? elnököket? rendőröket? kereskedőket? Az épületeket? Tollszárakat? és kromoszómákat?“ Menetrend és váltó nélküli szellemi pályaudvar ez, ahol fülrepesztő lártna közepette vágtatnak, tolatnak és siklanak ki egymást keresztezve a találomra összedobált mondatszerelvények.

Nincs olyan szatíraíró, aki ne hökkentene meg bennünket vakmerő eszme-társításaival. Csakhogy: amíg például Karinthynál a logikai bakugrás arra az alapvető élményre vezethető vissza, hogy „minden másképpen van“ (mint ahogy látszik), Ionescu salto mortaléinak ugródeszkája az a felfogás, hogy „minden ugyanolyan“, amilyennek látszik.

Az effajta drámai alapállás csak egyféleképpen fejleszthető tovább: szerkezetileg az irracionálisnak minél szélesebb és szélesebb körre való kiterjesztésével, és — ezzel párhuzamosan — stilisztikailag a szó fogalmi jelentések egyre gyengébb hullámverésével, egészen a zérus pontig. Próbáljuk meg nyomon követni ezt a folyamatot A székekben. A talpalatnyi szigeten élő Öregember és Öregasszony: a tragikus izoláltságra ítélt ember szimbólumai (ők sem csak a kispolgár megtestesítői, akárcsak A kopasz énekesnő-beli társaik). Szenilis szóváltásuk a családi interieur, a „magánélet“ egyéni és történelmi színezéstől mentes, örök egyformaságát hivatott példázni. Egybehang- zik ez Ionescu tételes megfogalmazásaival, amelyek szerint Shakespeare, Flaubert, Brecht és Csehov „ ... különböző helyzeteket, különböző országokat, különböző korokat, ellentétes ideológiákat mutatnak be, de mindezek az egyes szituációk nem egyebek a sokrétű mai kornál, amelyben egy bizonyos szituációt, a változatos korban megnyilvánuló örök kort látom, ugyanúgy, ahogy a különböző nyelvek ugyanazt a változatlan, általános gondolatot fejezik ki“, és a művészet feladata az, hogy a „transzhisztorikus realitást“ tükrözze.

Ugyanebbe a körbe vág Férfi és Nő, Szülő és Gyermek viszonyának, valamint a morális értékeknek nihilista megkérdőjelezése. Az Öregasszony — a férfi önbizalmat visszaadó

nő paródiája — így táplálja a beszédzavarát leküzdeni nyilvánvalóan képtelen férj becsvágyát: „Minden kezdet nehéz, akár az élet, akár a halál... Fő a szilárd elhatározás. Az ember beszéd közben lel rá a szavakra meg a gondolatokra, és te csak használd a saját szavaidat...“ A „társasági élet“ lehetne A székek második szférájának mottója. Képzeletbeli vendégek töltik meg a színpadot (érkezésüket, jelenlétüket csak a sokasodó székek jelzik kézzel foghatóan), a háziak fejvesztetten rohangálnak fel s alá, kényszeredett udvariassági szólamok röpködnek a levegőben, a férje mellett becsületben megőszült Öregasszony utcalány-fogásokkal hódítja meg az egyik vendéget: értsd ezen: embernek az emberrel csak a kétoldali konvencionalizmus szintjén van tárgyalnivalója, s még ez sem több illúziónál (mert hiszen embertársaim csak az én tudatomban léteznek), de a még annyira illuzórikus kapcsolatteremtés is tökéletesen elég ahhoz, hogy lepattogjon rólunk az erkölcs, mint edényről a zománc, s előtűnjék állati lényegünk: az ösztön. így jutunk el lépésről lépésre szolipszizmuson, biologizmu- son át a Szónokig, akinek az időközben hallgatósággá minősült vendégkoszorú előtt az Öregember közéleti ambícióiról, beharangozott „missziójáról“ — az emberiét végső értelméről — kellene előadást tartania. Természetesen, az anti-dráma anti-kulminációjaként, a Szónok süketnéma, és csak artikulátlan hangok telnek tőle. Megköveteli ezt az abszurdum logikája.

Aki az élettel pöröl, arról előbb-utóbb kiderül, hogy a halál ügyvédje. „Engem kevéssé érdekel, hogy ez a látomás szürrealista, naturalista, expresszionista, dekadens, romantikus vagy szocialista-realista volt-e vagy sem. Elég, ha annyit tudok, hogy reálisabb nem is lehetett volna, mert a reális gyökerei az irreális talajába nyúlnak. Hát nem halunk meg mindnyájan?“ — játssza ki legfőbb ütőkártyáját Ionescu. És valóban: amint egyik későbbi darabjából, A király halódik címűből kiviláglik, az abszolutizált halál a ionescui irracionalizmus fellegvárának fundamentuma. Abban a világban — Ionescu szerint —, amelyben az ember ki van szolgáltatva a fizikai elmúlás törvényeinek, semmi sem lehetetlen. Megtörténhet az is, hogy a Mars meg a Saturnus összeütközik, mind a két planéta felrobban, a napenergia ötven-hetvenöt százalékra csökken, havazik a nap északi sarkán, a tejút összemegy, ma fél háromkor beköszönt a november, holott tegnap este még tavasz volt — ez a világ abszurd. Ahogyan ennek a kétfelvonásos agóniának, ennek a modern misztériumjátéknak a hőse, a Király végigjárja a halálfélelem