Irodalmi Szemle, 1965

1965/4 - FIGYELŐ - K. Jakab Antal: Ionescu: Az abszolút és az abszurd

összes stádiumait — az megint csak az örök Ember tusakodása az örök Halállal, hiszen ez a Király lopta el az istenektől a tüzet, találta fel a puskaport, honosította meg a Földön az első kohót, találta fel az acélgyártást, ké­szítette el az első repülőgépet, tervezte meg az Eiffel-tornyot, nem beszélve a sarlóról, a kocsiról, az aratógépről meg a traktorról... Szűkölése, vergődése, lealjasodása — élete — csak a halál küszöbén kap értelmet, amikor Marguerite királynő (aki az egzisztencializmus heideggeri válfajának exponense a darabban) lehántja róla az „emberi lényegtől idegen“ koloncokat, amelyekkel az élet terhelte volt meg: a zsákot, a tarisznyát, a váltás cipőt, a szerszámosládát, a géppisztolyt.. . Ezzel a darab végkicsengése félreérthetetlenül az egzisztencializmusba torkollik. Marguerite királynőnek lett igaza, aki az életet jógagyakorlatnak tekinti a halál előszo­bájában (kezdetben csak öt percet, majd ne­gyedórát, félórát, — és így tovább — gondolj a halálra naponta!), aki szerint úgy kell él­nünk, hogy a halál felkészülten találjon, mert a saját képünkre formált halál egyéniségünk egyetlen és valódi kiteljesedése. A király halódik ennek ellenére is közelebb áll A béretlen gyilkoshoz, meg Az orrszarvú­hoz, mint A kopasz énekesnő, A székek, vagy a Különóra tipusú anti-drámához, amelyben az ember puszta illusztrációja egy metafizikai tételnek. A Király kálváriája még emberalatti mélypontjain is emberi dráma, és nemcsak -a haláltusa pszichomechanikája, mert e hans- castorpi módra kisszerű lélek fölött különböző szellemi magatartású emberek csapnak össze. Igaz: az „élet a halálért“ eszméjével azonos nagyságrendű ellenpólusként csak Marie ki­rálynő programját, az ösztönök felszabadítását, a hedonizmust tudja szembeszegezni lonescu De számot vet egy másfajta, tevékeny, értel­mes élet lehetőségével, mint a halál virtuális antitézisével: a Király „megköthette volna a talajt, beültethette volna cementtel a veszé­lyeztetett földeket.“ Az egyenrangúsító varázspálca elvetése dol­gában — persze egyebektől eltekintve — A király halódik nem jelent visszaesést A bé- retlen gyilkoshoz és Az orrszarvúhoz képest. És ez nagyon fontos. Mert Az orrszarvút nem­csak politikai célzata (a hitľerfasizmussal kapcsolatos közvetett élmények adtak ösztön­zést megírására) teszi lonescu eddig legsike­rültebb alkotásává, hanem az is, hogy különb­ség tétetik benne ember és állat, nyelvi klisé és nyelv, ész és érzelem és érzelem között. Itt már nem oldja fel az idézőjeleket, s így a szó és a gesztus felidézi azt az összefüggés- rendszert, amelyből származik. Egyként idé­zőjelben marad a Botard, Dudard meg a Lo­gikus képviselte szellemiség: az egyikről meg­tudjuk, hogy szociális demagógia, a másikról, hogy áltudományoskodás, a harmadikról, hogy szfisztika; tehát nem az Értelem általában, hanem egy bizonyos intellektuális póz minde- nik, amely csak arra szolgál, hogy észokokkal igazolja hordozója opportunizmusát, behódo- lását a szellemi ragály előtt. Idézőjelben ma­rad a nyílt színen a Bérenger szeme előtt orrszarvúvá változó Jean szájába adott erköl­csi nihilizmus, és a nyájösztön sugallatára tömegesen elálatiasodó szereplők révén idé­zőjelben marad az ösztönök állítólagos fel­sőbbrendűségének elmélete is. Idézőjelben maradhat, mert Botard-ral, Dudard-ral, a Lo­gikussal, Daisy-vel és a többiekkel szemben Bérenger alakjában lonescu elfogadja, sőt üdvözli egy másfajta, emberhez méltó, az emberi értékek megvédésére hivatott értelem, érzelemvilág és erkölcs létét. Nem véletlen, hogy lonescu kétségbevon­hatatlan drámáiról kvalitásai Az orrszarvúban ragyognak föl teljes fényükben. A látszat és lényeg ellentétének felismerése tartalommal telíti az anti-drámából átmentett „fogásokat“. (Gondoljunk csak arra a remek montázstech­nikára, amellyel a Logikus és az Öregúr, vala­mint Jean és Bérenger dialógusai egybeszö­vődnek: a kórusban elhadart szövegrészietek­re, amelyek frappánsan érzékeltetik a fertőzés tovaterjedését: a két ellentétes irányú belső áramlásra — az orrszarvúfejek fokozatos megszépülése egyfelől, az emberiség megőr­zésének egyre nehezebbé válása másfelől —, amely a ritmusfokozás alapja.) Ionescunak rá kell döbbennie, hogy az, aki következetes akar maradni az imperializmus elidegenítő jellegének abszolutizálásában, ho­vatovább A székek süketnéma szónokával azo­nosul. K. Jakab Antal

Next

/
Thumbnails
Contents