Irodalmi Szemle, 1965
1965/4 - FIGYELŐ - Révész Bertalan: Andrej Chudoba: A szivárványok kútja
Andrej Chudoba: A szivárványok kútja (Megjelent a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó és a magyarországi Európa Könyvkiadó közös kiadványaként, 1964.) Chudoba ahhoz a legifjabb, egy-két kötetes szlovák prózaíró nemzedékhez tartozik, melynek képviselői 1956 tisztító vihara után indultak, s ha nem is küzdelem nélkül, de megtorpanások, tragikus útvesztők elkerülésével vívhatták ki pályájuk első fontosabb, kisebb- nagyobb sikereit. A lírikusként induló Chudoba (Letokruh srdca, 1958) 1962-ben prózával jelentkezik. Kötete két kisregényt tartalmaz („A galagonyás“, „A szivárványok kútja“), melyet Hosz- szú Ferenc kitűnő fordításában kapnak kézhez olvasóink. Hogy szerencsés volt-e Chudoba hangváltása — lírából epikába —, az első kötet után nem tudjuk eldönteni, azt azonban igen: szimpatikus és tehetséges fiatal tollfor- gatóval állunk szemben, még annak ellenére is, ha kötete nem is emelkedik az induló írók első kötetének átlaga fölé. Mindkét kisregény részleteiben érdekes, értelmet és érzelmet egyaránt megragadó, ihlettel megírt, de nagyon egyenetlen művészi színvonalú alkotás, melyben kitűnő részletek váltakoznak lapos, mesterségesen konstruált fejezetekkel, reálisan, magabiztosan rajzolt hősök bosz- szantóan elnagyolt és félrerajzolt figurákkal, a koncepció és mondanivaló sugallta adekvát kifejezési eszközök vegyülnek bántóan a regénytől idegen formai elemek túlságosan bő alkalmazásával. Chudoba kisregényeinek formai megoldása, cselekménybonyolítása mindenképpen modernnek mondható: kötetlen, de tömör, asszociatív időváltó én-regényformát alkalmaz. Az író ugyanis a regény folyamán a bevezetőben már jelzett eseménysort pergeti vissza, követi nyomon. Igen ám, csakhogy ezt a formai megoldást nem a korszerű tartalom és a mondanivaló belső törvénye hozta létre... Vagyis, a korhű mezben olyan romantikus, misztikus, extrém figurákat találunk, akiknek mai prózánkhoz semmi köze, de annál több a múlt század romanticizmusához. Chudoba írásainak a kritikai realista regény értelmében nincs is cselekménye; kisregényei tulajdonkénen prózában írt lírai költemények, ami önmagában természetes még nem kifogásolható, hiszen a témaválasztás, a szerkezeti felépítés, az ábrázolási-kifejezési eszközök alkalmazása: mind-mind az író szuverén joga. A lényeges itt csupán az, hogy az író jól csinálja-ie a dolgát vagy nem. Mi csupán azt kérhetjük számon, hogy az író meg- felelt-e a vele szemben támasztott művészi követelményeknek? Nos, nézzük meg ezt a „hogyant“ közelebbről „A galagonyásában. írónk a kamaszkor rejtélyesen sötét, zavaros mélytengeri világába ereszti le a „kutatóműszerét“, abba a világba, amely egyidejűleg méhe és előképe a felnőttek társadalmának. A mű hősei ugyanis gazdag parasztszülők két kamaszkorú fia (a többi szereplőnek csupán epizódszerep jut). A fiatalabbik — maga az elbeszélő — még iskolába jár, az idősebbik, Martin, a tulajdonképpeni főhős pedig gazdálkodik. Mindketten kitéphetetlen gyökeret eresztenek a földbe; a föld, a falu, a természet eleve elrendelt gyermekei, olyannyira a természet tanítványai, hogy jobban hisznek annak az arcuknak, „melyet a nyári pocsolyák tükröznek, mint annak, melyet a csiszolt tükör mutat“. „Keresztül kasul átjárt minket a föld illata, s mindannyiunkból kiűzött minden egyéb gondot.“ A falut ösztönösen kerülik, sőt gyűlölik, „mert túlsók benne a ház és az ember“, mert a „füstös kocsmák... és a szűk udvarok“ korlátozzák szabadságukat. Ezért, ha csak tehetik, az iskolából hazaszöknek a tanyára, „közelebb a mezsgyékhez, az árkokhoz, a varjúfészkekhez és az ürgelyukakhoz“. Ennek a világtól való herme- tikus elzárkózásnak, „elefántcsont toronyba“ vonulásnak azután meg is vannak a természet- szerű következményei, tragédiái. íme, az író megfogalmazta eredmény: „Nem ismertük az életért folytatott harc aljasságait, s az embereket a mi testvéri szeretetünkkel mértük. Oly könnyen sebezhetők voltunk, akár a kagylóhéjakban megbúvó puhányok. A természettől csak azt kaptuk, amit adhatott: az érzékeny, eleven szívet, de azt az emberit, mely nincs is meg benne, nem nyújthatta nekünk. Hiányzott belőlünk az élet mesterségbeli tapasztalata, hiszen ezt csak akkor lehet megszerezni, ha sok és sokféle ember között élünk. Az élettel való találkozásra semmivel sem voltunk jobban felfegyverezve, mint a kalász a kasza ellen.“ Az író tehát mindezt tudja, tudatosítja. Épp ezért érthetetlen számunkra: miért vesz erőszakot ezen a szerencsétlen „Rousseau-ükuno- kán“ (Martin), amikor olyan helyzetben szerepelteti, aminek a valószínűségét semmiképpen sem tudjuk elfogadni. Ezek után aligha hihetjük el Martinról (a szegénység iránti rokonszenve oknak elégtelen), hogy ezer veszély árán Madridba szökik, s fegyvert fog a spanyol szabadságért. Ez a típusú ember még
