Irodalmi Szemle, 1965

1965/4 - FIGYELŐ - Révész Bertalan: Andrej Chudoba: A szivárványok kútja

kalandvágyból sem képes ilyen magasztos cselekedetre: „verekedni az elnyomottakért, harcolni a szabadságért.“ Igaz — a szerző aszerint is — Martin ott is társtalan volt, s erre a lépésére csupán „a meg nem értett magányos szív lázadása“ késztette (azt persze már nem tudjuk meg, 'hogy kik és miért nem értették meg, „a szívé, mely romantikus ma­gányában szabadságot akart vagy halált“. De hiszen éppen ez a baj: Martinnál a szív láza­dásával nem párosul az értelem lázadása. így aztán már az első csapások alatt elveszti lel­kesedését, megrendül önbizalma, tettébe vetett hite. Csalódik, mert nem tudja megérteni az igazságos háború jogosságát; csak az öldök­lést, a vért és a romokat látja belőle: képte­len megérteni a forradalom véres igazságát, s így csakhamar magára marad „magányos meg felületes szabadság és igazság utáni vá­gyával“. Megfogadja, hogy ezentúl már csak a földnek és a természetnek él, feleséget ke­res, házat épít, kutyát tart, s többé sohasem lő se emberre, se állatra. De valljon erről ő maga: „Apa nekem adja a galagonyást meg a rozsföldet. Á galagonyásban házat építünk... Megforgatom a hegyodal egy darabját, s szőlőt telepítek... Barackfákat is ültetek, tudod... ab­ból az augusztusban érő bíborlila fajtából... és kivágok egy galagonyafát is... gerendák lesznek belőle, s az egyik gerendában vas lám­pahorog lesz... Azon himbálózik majd a lámpa, s én már messziről tudni fogom, hogy Paulina vár rám... Mert Paulina lesz a feleségem... bár­hogy dühöngjön is apa... Paulina nélkül nem él­hetek... nem él-he-tek... nem tudok...“ Jellemző, hogy Martin ezeket a szavaikat nem szerelmének mondja, hanem beteg kutyájának (jóllehet, ek­kor már húsz-huszonegy éves, a spanyol szabad­ságharccal a háta mögött), holott ennyi gerin­cességet igazán elvárnánk tőle, még akkor is, ha tudjuk, hogy szülei tiltják a szegény ara­tólánytól. Ennél azonban még inkább kifogá­solható, hogy hősünk éppen akkor törekszik „boldogság-szigetének“ létrehozására, s magát az emberiség közügyéből való kirekesztésre, amikor egész Európa puskaportól bűzlik. Szán­déka tehát enyhén szólva: egyrészt felelőtlen­ségnek, másrészt utópiának nevezhető. Chudoba főhősével ezután már csak egy-egy pillanatra találkozunk, csupán az elbeszélő vázlatos közléséből tudjuk meg, hogy két évet a fronton töltött, majd részt vett a fel­kelésben (1944). A felkelés eszméjéből azon­ban az első megpróbáltatás után ugyancsak kiábrándul (ezt inkább csak sejtjük koráb­ban tapasztalt világnézete a apján), s miután egységét szétverték, hamarosan hazatér. Majd 1948 februárjában látjuk újra viszont, amikor „a többség öröme és a kisebbség rémülete párhuzamos 'áramlatként zúgott... Martin egyikhez sem tartozott, a tanya és a falu kö­zött állt, a galagonyás sziget lett, mely nem vett tudomást az embertenger mozgolódásá­ról“. — Fogadalmát tehát nemcsak hogy nem tarthatta meg, hanem a legkegyetlenebbül megbosszulta magát: elhagyta a kedvese, aki­ben utolsó reménységét, élete egyedüli célját vélte megtalálni. Ezután sebzett vadként a tőle megszokott módon Nyugatra szökik, hogy öt év múlva ismét hazatérjen, ugyanolyan boldogtalanul, mint mikor elment. Összegezve: Chudoba Martinja félrerajzolt, idealizált, romantikus hős. Hol komor és rej­télyes, hol pedig korát meghazudtolóan gond­terhelt, akár egy sorsdöntő ütközet előtt álló hadvezér. Zárkózott, mindenkinél különbnek tartja magát, már-már misztikus egyéniség. Társtalan, magányos hős, akit nem értenek meg az emberek, de ő sem ért meg senkit. Kissé a Dosztojevszkij-hősökre emlékeztet. A mellékszereplők úgyszintén különcök, egye­diek, művészileg nem eléggé motiváltak, ár­nyaltak. Kivéve Jónást, a csőszt s részben az apát, kár azonban, hogy a kompozíció ezeknek sem biztosítja markánsabb megrajzolását. A címadó kisregény — mely viselhetné a „Ballada a szerelemről“ címet is — szerkezeti felépítése megegyezik „A galagonyásáéval, azzal a különbséggel, hogy ebben már Chudoba kisregénye teherbírását nem erőlteti meg az események zsúfolásával, s ezért: sokkal egysé­gesebb a kompozíciója, művészileg kidolgozot­tabb, mondanivalója koncentráltabb. A kisre­gény hősei az előbbinél már sokkal alkalma­sabbak az író törekvéseinek hordozására. „A szivárványok kútja“ voltaképpen két egymáshoz szervesen kapcsolódó részből áll: egy szimbolikus értelmű értekezésszerű expo­zícióból, s egy, már korábban átélt és most visszapergetett szerelmi élményből; más szó­val: egy dedukcióból és egy indukcióból. A kis­regény — mivel szerzője szerencsésen ötvözi a vágyak világát a reális világgal — mind­végig érdekes és olvasmányos. Persze, ko­rántsem hibátlan. Az író mesébe ágyazott jelképpel kezdi elbeszélését a kalitkáról s a benne levő madárról, amely nem akar éne­kelni. „A madár azé, akinek énekel“, ami a hétköznapok nyelvére lefordítva annyit jelent, hogy egy nő csak azé a férfié lehet, akit szeret, s aki őt ugyanúgy szereti. Mert „két ember csak ama nagy szerződés alapján tar­tozhat egymáshoz, melyet mindannyian meg­kötöttünk a szerződéskötések korszákában“. S mivel menthetetlenül ki vagyunk szolgál­tatva a természet kényének-kedvének, „hiá­bavalóan tobzódunk“ szerelmi „ígéretekben, ha ő maga (mármint a természet) sohasem akar­

Next

/
Thumbnails
Contents