Irodalmi Szemle, 1965

1965/1 - Darkó István: Önként jelentkezett

tettek ehhez a laktanyakerítéshez senkit. Kordon zárta el azok elől, akik itt szerettek volna kíváncsiskodni.

Fakó hang vágott az őrvezető gondolatába. Ránézett a melléjeállott emberre, a semmitartású, elkeszegült, lötyögős ruházatu legényre.

Az aluszékony asztalos állott mellette. Merészen nézett vissza az őrvezető parázsra szított nézésébe és gyámoltalan hangon mondotta:

— Tegnap este érkeztek. Elkéstek. Akkora rívást csaptak itten, hogy az őrmester úr el is akarta távolítani őket. De a főhadnagy úr nem engedte.

Az őrvezető forró vérhullámot érzett az arcán. De utána hideg elsáppadás kíséretében fagyos elszántság öntötte el egész bensőjét. Meszelt arcát egészen közeire vitte a két asszony feketekendős fejéhez. Majdnem odadugta a rács két vasrúdja közé. Megfogta maga mellett a vasrácsot s ebben a pillanatban egész testével is képes lett volna kibújni a vasrudak szűk nyílásán. Olyan közeire akart hajolni hozzájuk.

Egymást támogatva és elhasznált erejük maradékával, reszketve állottak előtte. Vértelen szájuk vergődve, hang hijjával neszezett. Az öreg talán imádkozott, a fiatal mintha átkot morzsolt volna. Ennek a tágrasírt szeme közepén mélykék búzavirág szine hervadozott. Körötte, szeme gödrében a fájdalom korma ült vastagon. De ezenkívül gyönyörű kerek arcában nem volt másszínű hely, mint hófehér. Egyetlen fillémyi sem másmilyen.

Az öreg orca sötéten és ráncos elszáradásban, tikkadt szeme üszkével nézett üresen. Összefogott egyetlen ökölnél, az őrvezető egyik összezsugorított tenyerénél semmivel sem volt nagyobb ez a madárorca. Elvékonyult orra kampósan hajlott ki belőle. Egyetlen mozdulat és kivájhatta volna az őrvezető szemét.

Félig behúnyt szemmel szorította oda a két asszonyi orca közé, araszra hozzájuk, a maga arcát.

Súgva közölte velük:

— Én láttam. Tegnap délután háromkor. Én láttam az egészet. Maguk a hozzátartozói, ugye?

Azok meg sem ijedtek, meg sem lepődtek, nem is feleltek. Csak mégközelebb rebbentek egymáshoz s a menyecske megfogta az öregasszony karját.

De bólintottak. Megint belekapaszkodtak a rácsba s odaroskodtak a kőfal párkányára. Az őrvezető közlésére végül vonagló szájjal, elgyötört fejük lassú ütemű reszketésével ismét sírni kezdtek. Elbámulhattak maguk is ujonti köny- nyeiken, mert szabaduló verdeséssel hangosan kezdtek zokogni. Már régen sírhattak, volt talán egy félórája is. Abban a hiszemben voltak, hogy már minden könnyük elapadt.

Az őrvezető elszántságát ez a szótalán válasz hirtelen megerősítette. Megragadta a vasrácsot és majdnem maga felé görbítette.

Hangosabban mondotta:

— Én is részt vettem a kivégzésen.

Érezte, hogy a két asszony nem érti és nem is akként veszi ezt, ahogyan ő gondolta. Előbbi szóhintése is talán csak most fogamzott meg bennük, mert az öregasszony felsírt keservesen:

— Látta. Jaj, azt mondja, hogy látta. Elveszejtett gyermekemet. Szívem kitépett gyökerét. Legszebb, legjobb, ártatlan fiúmagzatomat.

A menyecske a hamuba temetkezett, eltörtszárú búzavirágszemével eltikkadtan nézett.

Ennyit mondott az őrvezetőnek:

— Túl nem éljük. Túl nem élhetjük. Se szegény anyja. Se én, szerencsétlen felesége.

Egyéb is az eszébe juthatott, mert összeverte a két kis kézét. Kékre hímzett szélű kendőt lobogtatott a kezében verdesve. Ügy kiáltott, sikoltásnak beillő fájdalommal jajdította:

— Nem tett semmit, amét így semmivé tegyék. így elpusztítsák. így a mélységes mély sírba belökjék. Könyörület nélkül így betaszítsák.

Az őrvezető védekező mozdulatot tett. Ránézett a kezére. Olyan érzés szaladt át a mellében és nyilalva a fején is keresztül, mint amilyen szokott az emberen, amikor igaztalanul vádolják.