Irodalmi Szemle, 1965

1965/1 - Darkó István: Önként jelentkezett

a hiszemben volt, hogy ezen az estén, az után a nap után, a ráboruló éjszakán nem tud majd aludni és másra gondolni sem tud. Elfáradtan mégis gyorsan álomba merült.

Most elindult a hátulsó udvar felé, az istállók irányába. Megnézi azt a helyet. Odamegyen, akként lépett néhányat abba az irányba. De nyomban megállóit és hátrafordult.

A nagykapu felől egy hang kiáltott. Elindult a hívó hang felé, anélkül, hogy értette volna a kiáltás értelmét. Tulajdonképpen azt sem fogta fel, hogy a hívó kiáltás neki szól-e, vagy valaki másnak. Mégis sietve tartott feléje.

Megállóit az őrtálló katona előtt. Várakozóan nézett az arcába. Megállapította, hogy ennek az embernek nincsen bajusza, a haja is sokkal dúsabb és gesztenyeszínű. Korát tekintve, sokkal fiatalabb, mint az az ember volt és egészében véve is teljességgel másmilyen.

— Mit akarsz? — Ezt kérdezte a katonától.

— Nem őrvezető urat hívtam, — ezt a választ kapta. — Az őrmester úrnak akartam jelenteni valamit.

— Gondold csak meg — és belenézett a katona meglepődött arcába, — hátha mégis velem kell közölnöd azt.

Szúrósan és követelő szigorúsággal szegezte a tekintetét mégerősebben a katona szeme közé.

— Igenis, — megrebbent a katona nézése és ijedelem árnya borította el az arcát, — azt akartam jelenteni, hogy az a két falusi asszonyság, amott a kerítésnél, valamit szeretne... Éccaka óta ott állanak.. . Küldtük már őket onnan, de nem mentek.

Odanézett az őrvezető is, amerre a katona mutatott. A laktanyán túl, az épület egyenes vonulását folytató vasrácsos kerítés mellett, a mezők felé nyiló mellékes kapu közelében, két asszonyalak állongott. Fekete ruhába burkolt testük mozdulatlanul meredt befelé, a hátulsó udvar irányába. Arrafelé emelték a fekete kendőbe eltakart fejüket.

Egyikük két kezével a vasrácsot fogta. Bizonyosan görcsösen markolta a hideg, rozsdás vasat, mert arca magasságában tartotta a markoló kezét. Mintha egész testét is fel akarta volna húzni a rács tetejébe. Még át is azon, be az udvarba. Csakhogy felül a kerítésen háromszoros szögesdrót volt. Az őrvezető felügyelete mellett nemrégiben húzták ki ezt az akadálydrótot az emberek.

A másik gyászbaborult asszonyi alak, gyengébb termetű, elszántabb hajlado- zású, megmozdult hirtelen. Éppen abban a pillanatban mozdult amikor az őrvezető odanézett. A fal mellett fehér lepedőbe kötött nagy háticsomagja hevert, arra roskadott le elcsüggedt borulással. Jól látszott az is, hogy két tenyerébe fcgta az orcáját.

Az őrvezető elindult feléjük. De alig tett néhány lépést, megborzongott és megfordult. Visszatért a boltíves főkapu alá. Átment azon, tovább haladt az első udvaron, átjutott a boltíves belső kapun is, végül odaérkezett a két asszony elé.

Közöttük volt a kerítés, a lakatra zárt kapu és a szögesen koronázott vasrács.

— Kivel akarnak találkozni?

Halkan szólította meg őket. Nehezen forduló nyelvében furcsa zsibbadást érzett. Félelmes sejtés megreszkető mozdulását érezte végigfutni a hátában.

Megfordult, a saját szavai nyomában fordult hátra és odanézett mereven, ahová a feketekendős fiatalasszony küldözte elmerevült nézését. Ennek a kerek, fehér arcán kétfelöl lázas pirosság rózsái ültek. Szeme mély árokba szakad tan és agyonázottan nézett a nagy istálló túlsó tájára.

Az őrvezető kérdésére a batyucsomagon üldögélő másik asszonyféle mozdult meg. Hangot ez sem hallatott, csak odaroskadt a fiatalabbik mellé. Pihegő zokogással emelgette ráncokkal borított, sovány kis arcát, elszikkadt és erőtelen termetét a kerítés magasa felé.

Az őrvezetőt keménykedő dacosság fogta el. Éppen mondani akarta, hogy hiába lesnek oda, innen nem látni az istálló túlsó oldalához. Márpedig a gerendafal ott van. De csak nyelt szárazon, akkora izgalom ömlött végig egész valóján. A másik pillanatban talán gorombán rájuk is ordít, hogy menjenek innen, takarodjanak, nincsen itt már semmilyen látnivaló. Tegnap délután sem eresz