Irodalmi Szemle, 1965

1965/4 - HAGYOMÁNY - Sas Andor: Egy reformkorbeli pozsonyi magyar újságíró portréja

munkájának isimertetése, német nyelven Lipcsében jelent meg. Föművét a XIX. század harmincas éveinek magyar politikai és társadalmi problémáiról szóló Terro incognitá-t is ugyanott adták ki. A magyar romantikus irodalom fórumán, az Atheneumban el is hangzik ellene az ellenvetés, hogy tulajdonképpen nem a magyar irodalom keretébe esik működéséneik súlypontja. A nyugati határszélen élve erősen hat rá a nyugati kultúrák ösztönző ereje, elsősorban, a németé. Szkeptikus myulatkozatait Kisfaludy Károly és Vörösmarty Mihály jelentőségéről mégsem any- nyira a külföldi hatások elégtelen asszimilá- sánalk vagy az idegemből 'kölcsönzött mérték helytelen alkalmazásának lehet tulajdonítani, mint inkább bántott önérzeténeik, mert nem nyert bebocsátást ezek körébe.

Orosz elég későn ikezdett publicistaként szerepelni. A bécsi kongresszus idején mint 25 esztendős ügyvéd telepszik Pozsonyiba, s a következő szélcsendes évtized alatt nem hallunk róla semmit. Ez nem is csoda: ország- gyűlés nem ülésezik, a napoleoni háborúk feszültségét a fellélegzés nyugalma követi, közéleti szereplésire nincsen alkalom. Mikor azután 1825-ben a Mihály-kapu utcai országházinak tanácskozó termeibe élet költözik, a 35 éves ügyvéd állandóan ott látható a hallgatóság soraiban. Minden rendesen öltözött ember, nemre való tekintet nélkül, bejöhetett a karzatokra, s Orosz József tiszteletreméltó hagyománynak érezte a pozsonyi országgyűléseknek a2ľt a gyaikorlatát, hogy a képviselők és a főrendek nyitott ajtóiknál tárgyaltak. Megilletődve hallgatja 1825-ben Felsőbüki Nagy Pálnak a nyelvhasználat örök jogáról, s a nyelv kiművelésének kötelességéről szóló beszédét, amely Széchenyit akadémia alapító nyilatkozatának megtételére indította, s mint széles látókörű elme felismeri Széchenyi társadalomformáló lendületét: egy népet a tétlenség, a teóriák és panaszok hangoztatásának egyhangúságából a tetterő, az önbizalom és a jólét régióiba emelni. Tetszik Orosznak a főrangú huszártiszt bátor kiállása rozsdás előítéletek ellen, imponál neki szellemes és eleven írásmódja.

Orosz az, országgyűlés tárgyalásairól fáradhatatlanul feljegyzéseket készít s minduntalan arra gondol, hogy ahol a törvényhozás tárgyalásait élőszóval bárki meghallgathatja, ott természetes kötelezvény a sajtó útján való teljes nyilvánosság is. Mindenki érezte az ellenmondást: akit a sors, társadalmi helyzete vagy anyagi >tehetősége Pozsonyba segített, a közélet legfelsőbb fórumán minden megmozdulásnak, minden elhangzott szónak tanúja lehetett, de aki messziről, a távolság

arányában hatványozódó érdeklődéssel fordult az országgyűlés mimikája felé, az legfeljebb elővehette a drága, nehézkes formátumú és terjengősen szerkesztett országgyűlési naplókat, amelyek még hozzá megkésve jelentek meg, s tolmácsolásuk úgy viszonylott az eleven parlamenti valósághoz, mint a herbáriumba préselt flóra a szabad természet tenyészetéhez. Frissen, napról napra követni és kommentálni az országgyűlés vitáit: írónak és olvasónak egymás iránt vonzó foglalatosság, de egyvéglben elolvasni a válogatás és rövidítés nélkül közölt szónoklatok végeláthatatlan sorát; szinte lehetetlen feladat.

Az állapot visszásságát csak fokozza a népies politikai követelések hangoztatásával lépést tartó és egyre növakedő nyilvános érdeklődés. A nemesi megyéknek írástudó és a jobbágyközösségeknek a kor konstellációját ösztönnel megérző népe hagy változások sejtelmével várakozik, az első reformországgyűlés éppoly vontatottan és hagyományos formaságokba bonyolódva dolgozik, mint az utána következők, s szerte az országban égnek a vágytól, hogy megismerjék a jobbágyság megszüntetésének nagy feladata elé állított országgyűlés munkaütemét és irányát. Az újságoknak akkor egyetlen szót sem volt szabad hozniuk az országgyűlésen elhangzott nyilatkozatoJcról, kivéve a formális megnyitó beszédeket. Orosz volt talán az első (közíró, aki felismerte, menynyire kívánja a közvélemény, hogy sajtó útján formás és- elmés beszámolókban tudomást szerezzen az országgyűlési tárgyalások lefolyásáról. Ebben a törekvésben megelőzte Kossuthot, aki az 1832^ben összeülő országgyűlésről szóló tudósításait Orosszal, a pozsonyi vis.zonyok alapos ismerőjével együtt indítja meg. Generációs, erkölcsi felfogásbeli és politikai nézeteltérések azonban rövidesen elszakítják őket egymástól.

Mielőtt Orosz Kossuthtal, mint szerkesztő- társsal az Országgyűlési Tudósításokat kiadta volna, már szerepelt mint publicista, azonban lap nem áll rendelkezésére, egy kétkötetes munkában ismerteti az 1830-as rövid ország- gyűlést. Ezt a parlamenti monográfiát kötetekre menő nagyvonalú riportnak nevezhetjük. Orosz hangoztatja, hogy nemcsak a köszö- netek és üdvözlések, a szertartások és ünneplések végeláthatatlan sorát akarja ismertetni, mint a németül író (és bizalmas kormányszolgálatban álló) Majlá'fih János grófnak ugyanerről az országgyűlésről szóló (könyve teszi, hanem van bátorsága „lapis causticus-t“ is alkalmazni, vagyis éles bírálatot gyakorolni s ha szükséges, rámutat arra is, hogy mi csupán csillogó csecsebecse és mi nemes drágakő. Egészbe véve Széchenyi vonalán látjuk mozog