Irodalmi Szemle, 1965
1965/4 - Egri Viktor: Kegyetlen évek (Naplórészlet)
Még szeptemberben, aznap, hogy először jártam a csendőrparancsnokságon a papírjaimmal, elmondtam Simoncsicsnak, hogy két kislányunk a Notre Dame-i apácák zárdájában él ötödik esztendeje. Védve voltak ott, semmi bajuk nem eshetett, amíg nem jött a német megszállás. A parancsnok azt is tudta, hogy a zárdából elkerültek. Kevéssel azután, hogy a németek megszállták Pozsonyt, egy gárdistaosztag járt a zárdában. A gyerekeket keresték. Mére Bmerencia kijelentette, hogy nincsenek náluk. Ha kívánják, akár meg is esküdhet — és nem esküdött volna hamisan, mert a gyerekek a keresés órájában az iskolában voltak. Ügy gondolom, a legvadabb feketeingest is megfékezi a reverenda vagy az apácák tiszteletet parancsoló fehér főkötője, nagy szemű fekete gyöngyös olvasója, lábujjig hulló bőredőjű köntöse. Délben Mére Emerencia a keresztapjukhoz küldte a két kislányt és egy zenetanár barátjánál fedelet kerített nekik. A keresztlevelük rendben van, ennyivel beérte a tanár, vagy talán el is hitte a mesét, hogy mi elköltöztünk, a gyerekeket az iskola miatt hagytuk Pozsonyban. Mindezt később tudtuk meg, amikor a veszély már elmúlt, de azóta élt bennem a rettegés, hogy ezt a feljelentést egy másik követheti. így is volt, Simoncsics ki is mondta: — A gyerekekkel semmi baj. Annál több magukkal. A táskájából egy iratot húzott elő és átnyújtotta. — Olvassa! Ahogy átfutottam a levelet, úgy álltam ott, mint akit vasdoronggal fejbe ütnek, s majdnem elszédültem. A névtelen jóakaró figyelmezteti a biztonsági szolgálat szerveit, hogy gyons intézkedés esetén jó fogást csinálhatnak: kézre keríthetnek engem és a feleségemet. A feljelentés írója pontos volt, tévedhetet- lenül informálta a kopókat, hol foghatnak le, szinte kísértetiesen az én figyelmeztető szavaimat ismételte: a falu, melynek körletébe az irtvány tartozik, nem Kosztolna, hanem Kosztolné. Az utolsó mondat betetőzte az aljasságot: „S. csendőrparancsnok hónapok óta pénzt kap a kommunista üzelmek miatt bebörtönzött, majd szabadlábra helyezése után T-ról kitiltott házaspártól.“ Az élet nem produkálhat ilyen aljasságot, túlzás ez, ami csak színpadon képzelhető el; ott ez lehetséges, a képtelenség ott a valóság mezébe öltözik — ezt éreztem abban a percben. Velem és körülöttem valami egészen valótlan rémdráma pereg le, minden ellentmond a józan észnek, minden csak játék, rossz a rendezés, groteszk és dilettáns, az életben minden rendezettebb, oka és miértje van, az élet nem tűr ilyen képtelenségeket. De nyomban felocsúdtam: ez a rossz színház mégis valóság, és csak bámultam a mellettünk zavartan topogó csendőrt, torkot fojtó undort, émelyítő undort érezve: nem lehet többé élni, emberek közt járni, ha valaki ilyen levél írására vetemedik. Nincs semmi célja, hogy tovább éljünk, ennyi szenny között még lélegzeni sem lehet. — Nem sejtik, ki írhatta ezt a feljelentést? — kérdezte ekkor a parancsnok. — Fogalmam sincs — ráztam a fejemet, pedig már az első pillanatban, ahogy a levelet a kezembe vettem, tudtam és tudta Mária is. ki a küldője. Nem egy levelet kaptam tőle, ugyanazzal a géppel írta őket mind, kétszínű szalaggal, itt a feljelentésen is apró félholdak látszottak a „g“ betűk alján. Most úgy tűnt hogy égnek, szinte lángot vetnek a fehér papírlapon a vörös félholdacskák. — Juci asszony tudja, kinél van a pénzük? — folytatta a vallatást szigorú képpel a parancsnok. — Nem, nem, ő nem tehette — ellenkeztem. — Ilyen gonosz nem lehet és ostobaság is volna. Veszélybe hozná Kálmánt, a férjét. Tovább erősködtem, magyaráztam, hogy a feljelentést magyarul írták és ő nem tud magyarul. — De tudhat a cinkosa! Ne haragudjanak, nekem muszáj gyanúba vennem. Csak ő Írathatta meg ilyen pontosan, hol találhatják meg magukat. Bizonyára ezért járt másodszor Pozsonyban... Vagy akkor is maguk küldték? — A téli holmiért ment. T-án is járt, egy teli bőrönd ruhát hozott. Simoncsics összeráncolt homlokkal nézett maga elé, csak nagysökára szólalt meg újra.
