Irodalmi Szemle, 1965

1965/4 - Egri Viktor: Kegyetlen évek (Naplórészlet)

— Megértheti, kínos nekem, hogy egy rokonát gyanúsítom. De nekem nincs más támpontom... Vagy tudják mások is, hol akadhatnak magukra ? Egy pozsonyi ismerősük, barátjuk?

Barátunk, ismerősünk? Megint a fejemet ingattam és elfogott a szorongás, egész testem hideg verejtékben úszott. Mária szemében olvashattam, hogy ugyanazt gondolja, mint én. Ő is hallgatott. Kassainak pontosan elmagyaráztam, hogyan kell utaznia, miféle falun és irtványokon vezet az út, hogy megtaláljon minket, ha egyszer szüksége volna rá, hogy menedéket keressen. Kassai azt is tudta, kinél hagytam Pozsonyban a kézirataimat és pénzemet. De mindennél jobban ellene vallanak a vörös kis félholdak!

Micsoda nyomorúság pénz miatt ilyen árulásra vetemedni! Olyan aljasság, hogy Simoncsics előtt szégyelltem szóvá tenni, mintha magamat szennyezném be vele, hogy ilyen barátaim vannak. Ha valaki mérhetetlen felindultságában kést ránt és haragosa mellébe döfi, ez kisebb bűn, mint egy hideg aggyal megszövegezett feljelentés. A gyilkosságban lehet még valami emberi — a besúgás, a feljelentés a legnagyobb gonosztett, fel kell készülni rá, ki kell tervelni, a besúgó nem felejtheti el, mi lehet a tette következménye: nyomorúság, börtön, halál.

Mária tovább hallgatott, de tekintetében éreztem a szemrehányást: ez is a hiszékenységed következménye! Igaza volt, erről az árulásról is én tehetők, hogy annyira hiszek az emberben, a jóságban, hogy nemcsak sárból, ördögi ronda- ságból van gyúrva, de lelke van, jóra hajló szíve.

Elviselhetetlen a gondolat, hegy könnyelműségem velem együtt bajba rántotta Máriát is. De lám, ez a feneketlen gonoszság is összebogozódik a jóval, az emberfaj „sárkányfog vetemény“, de itt áll előttem a sátán ellenlábasa és látom., minden idegszálammal érzem, hogyan emelkedik iká a keze a fekete hínárból, hogy kirántson minket a gonoszság kénköves bugyrából a világosságba, a sáros rögökre, a földre, amelyen még élni, lélegzeni lehet.

— Holnap reggel egy járőrt küldök magukért — jelentette be a parancsnok.

— Addig nyom nélkül tűnjenek cl. A legényeim rendesek, de nem láthatok beléjük. Megbízhatatlan ember ne tudja, hová mentek.

Nem találtam szavakat, hogyan köszönjem meg emberségét. Ha a feljelentés a járási parancsnokság révén nem az ő kezébe kerül — és ennek lehetősége fenn forgott, hiszen őt is meggyanúsította a levél —, ma táboriban vagy fogházban vagyunk, a jó ég tudja, miféle kezekben, milyen sorsira ítélve.

— Mikulicsnak, a gazdának szóltam, legyen segítségükre, hogy éjszaka fedél legyen a fejük felett — mondta Simoncsics a búcsúnál.

Erre is gondja volt, és célzás nélkül hagyta, hogy miattunk gyanúba vették. A parancsnokságon ott a nevünk a lajstromban, rendes papírokkal jelentkeztünk, ő mindent rendben talált, ezzel védekezhet, ha megindul a nyomozás. Ez járt a fejemben, mikor elváltunk, és a düh nem emésztett többé, félelem sem élt bennem, inkább valami mérhetetlen keserűség, ami belém fojtott minden zokszót.

Vissza kell mennünk, és most néhány kínos óra következik. Nem vallhatjuk be, hol jártunk, ,miért tűntünk él így hirtelenjében. Csak azt mondhatjuk, hogy feljelentettek, és egy civilruhás jött figyelmeztetni. A nevét nem árulta el, a nagy izgalomban jóformán meg sem néztük, miféle ember volt, szőke vagy barna, fiatal vagy idős.

Estefelé elindultunk a gazdával és Stefannal. Oly tömény a sötétség, hogy csak az előttem néhány lépésnyire baktató legény hátát, fehér lepedőbe csavart batyuját látom. Dombnak fel, dombnak le, síkos füvön, agyagos ösvényeken, ázott szántókon vezet az út, s olykor vadvizeken, süppedő mocsaras réteken, harapós, fagyos vizű csermelyeken át. Néha felbukom egy gyökérben, sohase jártam erre, úgy körülfog a sötétség, mintha kemény agyagból gyúrták volna; felettünk nincs ég, se felhő, se csillag. Elakadó szívemben érzem Mária szívét is, nem szoríthatom meg a kezét, nem bátoríthatom; mögöttem lép, ő is zihál, elvágódik és álig tudom felsegíteni; nem számolom már, hány kilométert futunk így, hány tanya mellett vezet el ez a verejtékcsorgató út, nem kiálthatok rá Stefanra, lassítsa meg lépteit, a mellemet kés hasogatja, öreg már a szívem,