Irodalmi Szemle, 1965
1965/4 - Keszeli Ferenc: Hazafelé
állapította, hogy csak szitált és azt is megállapította, hogy fütyül felvenni. Még aztán ő fogja az én sáros tappancsaim után takarítgatni a kocsiját. Különben biztos voltam abban, ha csurgóit volna is az eső, akkor sem vett volna fel. Dehát mégis, no... Az eső méltóságosan kopogott a noteszomon. Csöndesen. Alig hallhatóan, de érezhetően, mint a ... mint a ... mint a mi is, no ?... Abbahagytam az írást, gondolkodtam, de nem találtam megfelelő jelzőt. Mint a... Abban a pillanatban a kanyarban felbúgott egy személygépkocsi. Zöld lámpái voltak. A noteszt hirtelen, csak úgy kifordítva vágtam zsebre s a tollat te anélkül, hogy a kupakot rátettem volna. Felemeltem a kezem s amíg a kocsi mellém ért, elmondtam magamban, hogy állj meg, te hülye. Ezt négyszer elismételtem, aztán mikor elhagyott, még rosszabbat mondtam. Mivelhogy elöl világítottak a lámpái, tisztán láttam, hogy egy széttúrt kontyú nő idegesítően csimpaszkodik a sofőr nyakába. A hátam mögött a hídon, amely légvonalban vagy két kilométerre volt tőlem, egyszerre több autó kezdett el dübörögni. Ismét betelt egy noteszlap. Kétszer is megnyálaztam az ujjam, de csak az írást kentem el még jobban. Egyre nagyobb távolságba róttam egymás alá a keskeny noteszba a rövid sorokat. Már annyira ritkán, hogy fordítanom kellett és a „sofőr nyakában“ már a másik lapra írtam. Ismét elvégeztem az előző műveletet, csakhogy most azzal a különbséggel, hogy egyszerűen éllel a szélnek tartottam a noteszt és az automatikusan elvégezte a fordítást. Restelltem, hogy ilyen nevetséges egyszerűségre is csak most jövök rá. Valahol vonat füttyentett és akaratlanul is arra kellett figyelnem. Legszívesebben felrúgtam volna azt a mozdonyt, de hát messze is volt, meg aztán mozdony is volt. Meglehet, hogy hatvan kocsit is vontatott maga után. De lehet, hogy egyet sem. S akár így, akár úgy, milyen is maga a mozdony? Ebben nagy szakértő voltam. Gyerekkoromban, mikor libákkal jártunk a tarlóra, messziről találgattuk, Studebacker, Skoda, Vitéz, vagy milyen. Mindig a Vitézt tartottuk a legerősebbnek, mert az magyar gyártmány volt. Persze, ezen most késő tűnődni; abba kell hagynom az írást, mert a kanyarban felbukkant az autóbusz. Nem akartam, hogy meglássák, hogy írok, mert akkor igazán azt mondták volna, hogy ez valóban hülye. Az ital már kezdett belőlem elpárologni. Ezt abból állapítottam meg, hogy már tudtam, csupa marhasággal firkáltam tele a noteszt. A buszon körülüdvözöltem mind a tíz vagy tizenöt ismerőst és levágódtam az ülésre. Most éreztem csak, hogy fáradt vagyok. Menetiránynak háttal ültem. A busz hirtelen fékezett. Kitódultunk az ajtón és rohantunk. Tudtam, hogy karambol történt, de iSemmit nem láttam. Mondom, hogy menetiránynak háttal ültem, meg sötét is volt. Pár pillanat múlva megállapítottam, hogy az a kocsi fordult fel, amelyikben az a széttúrt kontyú nő ült. Nekirugaszkodtunk és talpra állítottuk az autót. A férfi feje teljesen szét volt zúzva. Valaki azt mondta, hogy „ezzel most ne vacakoljunk, hanem a kisasz- szonyt vegyük ápolásba“. A nő arcán mély vágás vérzett. Eszméletnél volt. Bevitték az autóbuszba és a biztonsági ladikéból azonnal ráöntötték az egész hidrogént. — Mióta lehetnek itt ? — kérdezte valaki. — Vagy tíz perce — mondtam. — Én le akartam őket stoppolni, de.. — Mi — de, mi — de, a hétszentségit magának — rontott rám a sofőr. — Most elmehet a Jézushoz. — Mi az ... ml van magával? Csak nem én vagyok az oka? — Hát ki más? Magának nem akartak megállni és maga elátkozta őket. Hisz én csak a szentekkel, egy szenttel kapcsolatban mondtam valamit. Aztán már jöttek is a rendőrök. Hogy honnan, arra nem volt idő gondolni. Biztos, csak erre cirkáltak. Azt mondták, hogy mindenki elmehet haza, de senki nem ment. A férfit is és a nőt is a saját kocsijukon az egyik rendőr azonnal kórházba szállította. Nem kellett sietnie. A férfin már nem lehetett segíteni, a nőnek pedig nem volt komolyabb sérülése.
