Irodalmi Szemle, 1965
1965/4 - Gál Sándor: Nem voltam szent
— Az. — Van is neked természeted ... — Arról veled nem vitatkozom. — Hát ne is. Élveztem a helyzetet. Ha már én nem alszom, ne aludjon ő sem. A veszekedés nagyszerű szórakozás. — Most pedig írni fogok — mondom szigorú határozottsággal. Felhördül. — Meg vagy őrülve? — Meg. Baj? Beletúr a hajába. Most már kezd igazán dühös lenni. — Te, figyelj ide! Ha nem hagyod abba a marhaságaidat, kilógatlak az ablakon. — Próbáld meg. Ha még nem ébredtél monoklival, hát... Nem hagyta befejezni. — Tartsd meg a monoklidat. Nem veszekszem tovább. Aludni szeretnék. Érted? A-lud-ni! — Akkor megegyeztünk. — Mit csináltunk? — Megegyeztünk. — Vagy úgy! Hát írni ki fog? — Én. — Most? — Olyan kétségbeesetten cseng a hangja, mintha megettem volna a vacsoráját. — Nem, majd reggel — válaszoltam, s fejemre húztam a takarót. — Oltsd el a villanyt — sziszegte. Nem válaszoltam. — Hogy az a... — kezdte a szebbik magyarságát előkotorni. Aztán még hallottam, hogy kattant a kapcsoló. Olyan fáradtan ébredtem, mint a vert kutya. Tulajdonképpen nem is magamtól ébredtem fel, hanem valami felébresztett. Hogy mi, azt nem tudom. Rendszerint ilyesmire senkisem tud pontosan visszaemlékezni. Semmi kedvem nem volt kimászni az ágyból. De azért ki kell mászni. Cikket kell írni, méghozzá sürgősen. Tervezett anyag, az ilyesmivel nem lehet játszani. Számítanak rá. Ami fontos, annak menni kell. Az ám! De mikor semmi kedvem az egészhez. Nem 'lesz falrengető, az már biztos. Ilyenkor, ha nincs kedvem írni, azzal vígasztalom magamat, hogy mások is így vannak; ez benne a megnyugtató. Viszont jobb szeretném, ha lenne kedvem írni. így kín lesz kiszorítani magamból két flekknyi értelmes beszámolót arról az idegcsiklan- dó fesztiválról; ha jó kedvem lenne, négyet is megírnék. — Felkelni! — adom ki a parancsot, de minden szervem ellenszegül. Milyen gyenge is az ember így reggel, s milyen kellemes az ágy. Legjobb lenne délig heverni. Heverni és nem gondolkodni. Csodálatos érzés volna. A másik ágyban Lali is mocorog. Biztosan még mindig dühös. — Felébredtél? — szólok át. — Nem! — Akkor nem is zavarlak... — Nem tudok aludni, egyszerűen nem tudok, érted? Ez csodálatos. Akad még más valaki rajtam kívül, aki szintén álmatlanságban szenved. Hihetetlen. — Mondd csak Lali, bizonyos vagy ebben? — Miben? — Hogy nem tudsz aludni. — Rosszul mondtam az előbb. — Akkor miért nem alszol? — Miért, miért? — dühöng. — Mert az öreg már hat órakor nekiment az ajtónak. — Én nem hallottam ... — De én hallottam, hogy az a magas ... — Csak vigyázz, mert rád szakad. Hidd el, nem jó kikezdeni az éggel. Egyszer én is kikezdtem, s megjártam. — Ne beszélj marhaságokat! — Becs’ szóra mondom. — Az más. — Lali, ugye, te tanító vagy? Értelmetlenül bámul rám, s fel is ül. A dunyhából kunyhót formál, s a fejével tartja. — Az. — Akkor mit keresel a televízióban? — Ilyen csak egy firkásznak jut az eszébe... — Ne sértegess, mert megjárod! Gondolkodik egy kicsit, megigazítja a dunyha-sátrat, csak azután válaszol. — Te egészen mulatságos fickó lehetné'. Kár, hogy újságírásra adtad a fejed, istenemre kár. Ma már az újságíró nem imponál senkinek. Suviiksz az egész. Fejéhez vágom az éjjeliszekrényen heverő könyvet. — Még ez kellett... És ilyen korán. Istenkém, hát én már soha nem aludhatom ki magam rendesen??! Úgy nyöszörög, mint egy kiskutya. Nem is értem, miért buknak ilyen nyafogós alakra a nők. Hiába, a nők többnyire ostobák. — Mondd, mikor utazol el újra? — Minek nézel te engem? Tudod, pár órája, hogy megjöttem.
