Irodalmi Szemle, 1965
1965/4 - Gál Sándor: Nem voltam szent
— Tudom. Hidd el, mégis jó volna, ha elutaznál. Ez gyanús. — Van valakid ? — No. — Csinos? — Szőke. Tizenhét éves. — Megjárod te egyszer, komám. — És ha? Sem első, sem utolsó nem leszek. — Azt nem állítom. — S ha állítanád is? Nem rád tartozik. — Persze. Egy percig hallgat. — Akkor elutazol? Most én hallgatok. — Nos? Türelmetlen a gyerek. — Még meggondolom. — Ide figyelj — kezdi újra az alkudozást —, hozok helyetted egy láda sört. So- ronkívül. Ezzel meggyőzött. Az a helyzet, hogy egyik héten ő, másik héten én kerülök sorra a sörhozásban. Szörnyű kellemetlen munka, de jó, ha van itthon. Még egy kicsit úgy teszek, mintha gondolkodnék rajta, de már tudom, úgyis belemegyek a játékba. Csak az időt húzom, hadd idegeskedjen. — Rendben van Lali, elutazom. Látom, hogy felcsillan a szeme. — Alapjában véve rendes gyerek vagy te. — Mióta? — Mindenre válaszolni kell? — Nem. — Akkor erre nem válaszolok. — Rendiben. Nyílik az ajtó. A háziasszony megy a konyhába. — Jó reggelt kívánok, tanár úr! — köszön Lalinak. — Kézit csókolom. — A ... a szerkesztő úr is megérkezett ? Jó reggelt kívánok. — ... zitcsókolom — köszönök én is. A kézit csókolom kell, az kijár. A kezit- csókolomnak története van. Mikor leszereltem, nem volt lakásom ebben az irgalmatlan nagy városban. Aludtam össze-vissza mindenhol, ahogy jött, s ahogy lehetett. A szállodák felették az egész keresetemet. Már majdnem úgy volt, hogy abbahagyom az újságírást és indítok haza. Mondom, szörnyen el voltam keseredve. Ekkor ajánlotta egyik ismerősöm ezt a mostani helyet. Még aznap délután becsöngettem. A nagyságos asszony nyitott ajtót. — Jónapot kívánok — köszöntem. Rám nézett, hidegen, hogy összeborzong- tam. — Mi tetszik? — kérdezte. Mondtam, hogy miről van szó. Magyaráztam a magam módján, hogy aránylag rendes ember vagyok, ő meg bólogatott, hogy jó, jó, majd megbeszéli a férjével, jöjjek el később. Tudtam én, mit jelent az ilyen beszélgetés! Mikor búcsúztam, még ma sem tudom miért, „kezitcsókolomot" köszöntem. Mintha áramütés érte volna, hirtelen valami melegség terpeszkedett szét az arcán. — Várjon csak — mondta —, ha már itt van, nézze meg a szobát. Megnéztem. Nekem ugyan nem volt sok választani valóm, el kellett fogadni azt, ami jött. — Megfelel? — 'kérdezte. — Igen — mondtam. Utána megmutatta a vécét, a fürdőszobát és a konyhát. S a gáztűzhely kezelésére is megtanított. — Ha kedve lesz, főzhet teát vagy kávét. így történt. Még most is szent meggyőződésem, hogy mindent annak a bizonyos „kezitcsókolom- nak“ köszönhetek. Nem utaztam el. Lehet, hogy ezért Lali kinevez a világ legaljasabb gazemberének, szószegőnek és csalónak. Nevezzen. Nem érdekel. Nekem is van magánéletem, hát jogot formálhatok némi pihenésre. Mit törődöm azzal, hogy milyen véleménnyel lesz rólam. Végtére is azért fizetek havi száz- huszonöt koronát, hogy legyen hol aludnom. Az engem nem érdekel, hogy odajön a nőjével. A saját ágyában mindenki azt csinál, amit akar. S az olyan lány, aki hajlandó Lalival ide éjféltájban feljönni, kézbe fogott cipőkkel, hogy a háziak fel ne ébredjenek, azt nem hiszem, hogy zavarná a jelenlétem. S ha valami nem tetszik a kicsikének, kidobom Lalival együtt. Menjenek a parkba. Sokáig dolgoztam. Lehetett kilenc óra is, mikor eljöttem a szerkesztőségből. Nem mentem egyenest haza. Nem akartam megint éhesen lefeküdni. Aránylag jól éreztem magamat, az idő is szép volt, sétáltam és nézelődtem. Elmegyek valahová táncolni — határoztam el hirtelen. Mindig így teszek. Megyek, s egyszer csak eszembe jut valami, s abhor