Irodalmi Szemle, 1965

1965/4 - Gál Sándor: Nem voltam szent

— Tudom. Hidd el, mégis jó volna, ha elutaznál. Ez gyanús. — Van valakid ? — No. — Csinos? — Szőke. Tizenhét éves. — Megjárod te egyszer, komám. — És ha? Sem első, sem utolsó nem leszek. — Azt nem állítom. — S ha állítanád is? Nem rád tartozik. — Persze. Egy percig hallgat. — Akkor elutazol? Most én hallgatok. — Nos? Türelmetlen a gyerek. — Még meggondolom. — Ide figyelj — kezdi újra az alkudo­zást —, hozok helyetted egy láda sört. So- ronkívül. Ezzel meggyőzött. Az a helyzet, hogy egyik héten ő, másik héten én kerülök sor­ra a sörhozásban. Szörnyű kellemetlen munka, de jó, ha van itthon. Még egy ki­csit úgy teszek, mintha gondolkodnék raj­ta, de már tudom, úgyis belemegyek a já­tékba. Csak az időt húzom, hadd ideges­kedjen. — Rendben van Lali, elutazom. Látom, hogy felcsillan a szeme. — Alapjában véve rendes gyerek vagy te. — Mióta? — Mindenre válaszolni kell? — Nem. — Akkor erre nem válaszolok. — Rendiben. Nyílik az ajtó. A háziasszony megy a konyhába. — Jó reggelt kívánok, tanár úr! — kö­szön Lalinak. — Kézit csókolom. — A ... a szerkesztő úr is megérkezett ? Jó reggelt kívánok. — ... zitcsókolom — köszönök én is. A kézit csókolom kell, az kijár. A kezit- csókolomnak története van. Mikor leszereltem, nem volt lakásom eb­ben az irgalmatlan nagy városban. Aludtam össze-vissza mindenhol, ahogy jött, s ahogy lehetett. A szállodák felették az egész keresetemet. Már majdnem úgy volt, hogy abbahagyom az újságírást és indítok haza. Mondom, szörnyen el voltam kese­redve. Ekkor ajánlotta egyik ismerősöm ezt a mostani helyet. Még aznap délután becsöngettem. A nagyságos asszony nyi­tott ajtót. — Jónapot kívánok — köszöntem. Rám nézett, hidegen, hogy összeborzong- tam. — Mi tetszik? — kérdezte. Mondtam, hogy miről van szó. Magya­ráztam a magam módján, hogy aránylag rendes ember vagyok, ő meg bólogatott, hogy jó, jó, majd megbeszéli a férjével, jöjjek el később. Tudtam én, mit jelent az ilyen beszélgetés! Mikor búcsúztam, még ma sem tudom miért, „kezitcsókolomot" köszöntem. Mintha áramütés érte volna, hirtelen valami melegség terpeszkedett szét az arcán. — Várjon csak — mondta —, ha már itt van, nézze meg a szobát. Megnéztem. Nekem ugyan nem volt sok választani valóm, el kellett fogadni azt, ami jött. — Megfelel? — 'kérdezte. — Igen — mondtam. Utána megmutatta a vécét, a fürdő­szobát és a konyhát. S a gáztűzhely keze­lésére is megtanított. — Ha kedve lesz, főzhet teát vagy kávét. így történt. Még most is szent meggyőződésem, hogy mindent annak a bizonyos „kezitcsókolom- nak“ köszönhetek. Nem utaztam el. Lehet, hogy ezért Lali kinevez a világ legaljasabb gazemberének, szószegőnek és csalónak. Nevezzen. Nem érdekel. Nekem is van magánéletem, hát jogot formálhatok némi pihenésre. Mit tö­rődöm azzal, hogy milyen véleménnyel lesz rólam. Végtére is azért fizetek havi száz- huszonöt koronát, hogy legyen hol alud­nom. Az engem nem érdekel, hogy odajön a nőjével. A saját ágyában mindenki azt csinál, amit akar. S az olyan lány, aki haj­landó Lalival ide éjféltájban feljönni, kézbe fogott cipőkkel, hogy a háziak fel ne éb­redjenek, azt nem hiszem, hogy zavarná a jelenlétem. S ha valami nem tetszik a kicsikének, kidobom Lalival együtt. Men­jenek a parkba. Sokáig dolgoztam. Lehetett kilenc óra is, mikor eljöttem a szerkesztőségből. Nem mentem egyenest haza. Nem akartam megint éhesen lefeküdni. Aránylag jól éreztem magamat, az idő is szép volt, sé­táltam és nézelődtem. Elmegyek valahová táncolni — határoz­tam el hirtelen. Mindig így teszek. Megyek, s egyszer csak eszembe jut valami, s abhor

Next

/
Thumbnails
Contents