Irodalmi Szemle, 1965
1965/4 - Gál Sándor: Nem voltam szent
enni íkéne. De nincs mit. Ezt szörnyen sajnálom. Jó lenne egy tojásirántotta puha kenyérrel, s mellé két deci citromszörp. Hu, nem érdemes ilyesmikre gondolni. Ha egyszer nincs, akkor nincs. Az isten meg nem ad. Miből is adna szegény? Elzárom a vízcsapot, eloltom a villanyt és óvatosan visszalopakodom a szobába. Szóval éhes vagyok. Ez,az érzés cseppet se nyugtató. Vinné el az ördög a gyomromat! Éppen akkor követelődzik, mikor nem tudom kielégíteni. Kinyitnám az ablakot, de a szobatársam nem szereti. Mindig azt mondja, ha nyitva van az ablak, az első hajnali villamos felveri. Én viszont szeretek nyitott ablaknál aludni, megszoktam még a katonaságnál. Az éjjeli lámpát úgy igazítom, hogy fényikévéje az ágyamra essen. A vánkost élére állítom, kicsit ferdén nekidöntve az ágy rézkeretének. így aránylag kényelmesen olvashatok. Még tegnap belefogtam a „Professzorba“, így hívom csak röviden Cooper regényét. A tudós Woods, a hős, már ölnyerte a hőn szeretett Margaret kezét. Pompás olvasmány. De a fenébe is! Woods éppen vacsorát ad. Még csak ez kellett. Ügy látszik, az emberfia akkor kezd mindent tisztelni, ha hiányzik. Egy darab kenyeret most megcsókolnék, és csak azután harapnék bele. Az ilyen ma- gam-fajta örök kóborok számára berendezhetnének valami külön helyiséget, ahol állandóan lehetne enni. Persze ez ostoba ötlet. Elmehetnék most is valahova, csak semmi kedvem 'kimászni az ágyból. Lusta vagyok, ez az igazság. Vagy csak fáradt? Ajaj, jó lenne aludni. Csak ez a vacak óra idegesít. Az öreg megint felhúzta. Ez a mániája: az órák meg a bélyegek. Eloltom a villanyt. Vagy kétszer átfordulok az együk oldalról a másikra, s mikor már aludnék, hangosan ordítozni kezdenek az utcán, éppen az ablak alatt. „A jó istenüket!“ — káromkodok egy rövidet, s fülemre rántom a dunyhát. Nem segít. Semmi sem segít. Azok ott lent vagy részegek vagy veszekszenek. Hirtelen női hangok is vegyülnek az ordítozásba. Valami érdekes esemény játszódik le itt az ablak alatt, én meg a dunyha alá akarok menekülni előle. Gyerünk csak komám, nézzük meg, mi az? Príma cirkusz lehet, s fizetni sem kell érte. Kitárom az ablakot. Három nő, s négy férfi vitatkozik, pokoli lármát csapva. Alighanem a nők miatt szólalkoztak össze. Gyakori ez ebben a városnegyedben. Jól érteni a szavukat is. A leghangosalbb állandóan azt ismételgeti: — Semmi közöd a nőhöz? A másik az ellenkezőjét bizonygatja. — Igenis van közöm, igenis van közöm. — Fogd be a szád — támad a hangosabbik újra —, kifizette a oechet? Te? Nem te! Akkor beszélj, ha fizetsz. Ha nőt akarsz, akkor fizess! — Semmi közöd hozzá, hogy fizetek-e vagy sem! Az az én dolgom. — Az a te dolgod, de akkor menj a pokolba, és hagyd azt a nőt. — Nem hagyom! — Nem? — Nem! Ebből már lesz valami. Felkeltem Lalit, lássa ő is. Tudom, hogy élvezi az effélét. Dörmög egy kicsit, de aztán kapcsol az agya, s már jön is az 'ablakhoz. Hozza a kispárnát. Szörnyen szereti a kényelmet, s az ablak deszkájára nem könyökölne semmiért. Oldalba lök. Ránézek, a szeme izzó parázs. Észrevette a nőket. Ha nőt lát, hirtelen minden mellékessé válik. Még az is, hagy felvertem. Máskor ilyesmiért két napig morog. Most tudom, hogy minden rendben van. Elnyertem a bocsánatát anélkül, hogy tudatosította volna az ellene elkövetett merényletet. Lent a vita egyre komolyabbá válik, és már csak azt várom, melyik pillanat hozza az első idegcsillapító állbavágást. De nem lett az egészből semmi. Hirtelen minden látható és elfogadható ok nélkül elmentek. Vártunk még egy kicsit, remélve, hogy visszajönnek. Nem jöttek. Az utca túlsó oldalán két rendőr ácso- rog. — Jó nő volt az egyik — mondta Lali. — Honnan tudod, hisz nem is láthattad. Árnyékban állt. — Jó nő volt, ha mondom. — Sötétben minden tehén fekete. — Hülye vagy te pajtás ... — Az meglehet. De te is. S ha akarod tudni, rossz nő volt. Vén és hájas. — Nem vén és nem hájas! — Honnan tudod ilyen pontosan? — Ne gúnyolódj. — Egy frászt gúnyolodok... Csak azt nem értem, honnan tudod olyan jól, hogy nem vén és nem hájas. — Mert ismerem. — Ezt hamarabb is kibökhetted volna. — Nem akartam. — Miért? — Mondd, miért érdekel ez annyira? — Olyan a természetem. — A természeted?
