Irodalmi Szemle, 1965
1965/4 - Gál Sándor: Nem voltam szent
Gál Sándor nem voltam szent Most érkeztem meg egy drámai fesztiválról. Az idő: nuilla óra harminc perc, tehát nem május ötödiké, hanem hatodika van. Napok óta így élek: tegnap is ma fekszem le, s ma is holnap. Furcsa állapot, de már megszoktam. A teret itt az albérleti lakásom előtt újra kivilágították, eddig észre se vettem. Most viszont jó, mert így könnyebb kinyitni a kaput. Csak megtaláljam a kulcsot. A fenébe is ... aha már megvan. Beleillesztem a zárba, fordítok rajta egyet, s még egyet. Így. Belülről elvégzem a fordítottját. A folyosó és a lépcsőház ilyenkor már sötét. A házmester még tíz órakor eloltotta a villanyt, s most bizonyára horkol. Asztmás az öreg. Sötétben botorkálok fel az első emeletre. Tizenkét lépcső egyenest, a fordulónál kettő s utána megint tizenkettő. Még tavaly megszámoltam s érdekes, valahogy a fejemben maradt. Pedig feledékeny vagyok; a telefonszámomat a szerkesztőségben még mindig nem tudom. Persze magamat sohasem kell felhívnom. Pedig érdekes volna magammal is megbeszélni néhány fontos ügyet. Például ilyesmit: — Hány éves ön? „Én?“ — Igen, igen, maga. „Hát kérem, már huszonöt elmúltam...“ — Mikor szándékszik nősülni? „Mit mond ? Nem értem ...“ — Mikor szándékszik nő-sül-ni? „Egyszer...“ — Ez nem felelet kérem „Nem? Akkor mi? De ha szabad tudnom, kivel beszélek? S mi jogon turkál a magánügyeimben? Ki maga?!“ — Engedelmével, erre nem válaszolok. — „Miért? S mivel érdemeltem ki ezt a késői érdeklődést? Különben azért nem nősülök, mert nincs rá időm, meg nincs a világon olyan nő, aki hajlandó volna hozzám jönni feleségül. És lakásom sincs. Ezzel pontosan úgy vagyok, mint a többiek...“ Három ajtót kell ki-becsuknom, amíg a szobámba jutok. A szobám tulajdonképpen nem is szoba, hanem a konyhába vezető folyosó egy része, amelyet üvegfallal választottak ketté. Nyolc lépés hosszú és három lépés széles. Ha az ablakra vasrácsot szerelnének, nyugodtan börtöncellának is nevezhetném. Egymással szemben éppen elfér két ágy és egy éjjeliszekrény. Az én ágyam az ablak felöli, a másikon a szobatársam már alszik. Nem régen bújhatott a dunyha alá, mert ahogy felkattantottam a villanyt mocorgott. Nem sokat -tudok róla, csak annyit, szereti a nőket, s hogy jelentősek a sikerei. Ezt bármikor bizonyítani is tudja. Minden „esetet“ egy külön e célra vett noteszbe naplószerüen bejegyez. Az illető hölgy neve mellé pontos dátum kerül, s néhány függőleges vonás. Azok jelentését külön nem részletezem. Kissé irigykedem rá, nem a vonalak miatt, hanem úgy általában. De most ezt hagyjuk. Fáradt vagyok s remélem, ha ágyba bújok, azonnal elalszom. Remélem! Ezt azért ismétlem, mert az elalvás nálam túlontúl bonyolult folyamat. Csak ha teljesen kimerült vagyok, alszom el gyorsan. Máskor órákig henter- gek álmatlanul. Pedig, hogy szeretnék nagyokat durmolni... De ha egyszer nem megy, mit csináljak? Az altatószereket meg utálom. Nulla óra harminc perc ... Most csörömpöl el az utolsó villamos az utca másik oldalán. Lehúzom a cipőmet. Nagyon utálatos cipő. Teljesen tönkrenyomorította lábamat. Soha többé nem húzom fel. De azért mégiscsak fel kell húzni... Nincs más. Szorít, nem szorít, egészen csinos lábbeli. Átmegyek a fürdőszobába. Ez kell most; a jó friss vízzuhatag. Ez a legjobb nyug- tatószer, maradéktalanul kimossa belőlem a fáradtságot. Csodára élvezem mindig az ilyen késői pocskolást. Borzongatóan nagyszerű, amint a hátamon, a gerincárkon végigszalad egy kis patakocska. Vörösre dörzsölöm magamat a törülközővel. Most már akár újra indulhatnék, csak egy keveset
