Irodalmi Szemle, 1965
1965/3 - FIGYELŐ - Dušan Pokorný: DALLAS Szilfa utca 12,30 III. Ruby (befejező rész)
A feleség és a pap: „Richard Cushing bíboros, a Kennedy család régi barátja, celebrálta a halotti misét... Hangját a jelenlévők többsége ismerte: hiszen hallották már a Kennedy beiktatásának napján mondott ünnepi misén. 1961. január 20-án. Utána felhangzott Gounod Ave Mariája. . . Ugyanezt az áriát már énekelte ugyanez az énekes, Luigi Vena, amikor ugyanez a pap, Cushing bíboros, megeskette 1953. szeptember 13-án John F. Kennedyt Jacqueline Bouviere- rel.“ így ír a New York Times és a New York Herald Tribune 1963. november 26-án. Most pedig lássuk az utóbbi papot öt hónappal később 1964. április 25—26-án: A John Birch Társaság, amelyről már szóltunk, Thomas Davis úrra bízta a szervező munkát Amerika északkeleti részében. Az ő neve alatt adja ki Scott Stanley az American Opinion (Szabadon fordítva: így vélekedik Amerika) című folyóiratot. Davis és Stanley szerepelt ez év áprilisában egy rádióbeszélgetésben — és közvetlenül utána futott be a bostoni érseki hivatalba a hír, hogy a John Birch Society funkcionáriusai többek között ezeket mondták hallgatóiknak: „Richard Cushing bíboros osztja arra vonatkozó nézetünket, hogy Franklin Delano Roosevelt és John Fitzgerald Kennedy kommunista volt.“ A bíboros tiltakozott. Davis úr erre azt írta neki, hogy „nem emlékszik, hogy ő vagy Stanley úr kiejtették volna J. F. Kennedy nevét“. Cushing erre írásban bocsánatot kért tőlük. Ám legyen: az volt az érzése, hogy megsértette a John Birch Társaságot és a keresztény erkölcs azt parancsolta, hogy a hibát jóvá- tegye. Csakhogy a bocsánatkérés semmit meg nem magyarázott és semmit le nem zárt. Hiszen Davis válasza a legjobb esetben is igen diplomatikusan hangzott: „nem emlékszem“ (semmit nem zárt ki tulajdonképpen), hogy „kiejtettük volna“ Kennedy „nevét“ (Kennedy személyét tehát az „elnök“ szóval is, vagy ezer más módon említhették). Lehetséges, hogy a válasz kétértelműsége elkerülte a bíboros figyelmét; de egy ilyen sokat tapasztalt ember esetében mindez alig valószínű; inkább lehetséges, hogy örült az alkalomnak, hogy kimentheti magát jóbarátai előtt. Bárhogy is volt azonban, a bocsánatkéréshez elegendő okot szolgáltatott neki az állítás, hogy a mondottak közül semmi nem érintette Kennedyt, a bostoni katolikust: hogy F. D. Roosevelt, a New York-i protestáns kommunista volt, ez a bíborosnak nyilván kézenfekvő dolog volt. Ezért nem is tiltakozott a hír ellen, hogy ő maga osztja ezt a nézetet. így azonban inkább hiszünk majd a rádióbeszélgetés eredeti hírének, mint Davis úr zavaros cáfolatának, és inkább az ő és Stanley információnak Cushing bíboros nézeteiről, mintsem annak, mit hajlandó ő maga a nyilvánosság előtt beismerni. Ezt a végkövetkeztetést erősíti meg Cushing levelének egész tartalma is. A bíboros ugyanis nem elégszik meg azzal, hogy bocsánatot kérjen: „Mivel magam is lelkesen harcolok az ateista kommunista összeesküvés ellen,“ írta a John Birch Society funkcionáriusainak, „igazán nem szeretnék ártani azoknak, akik velem együtt vívják ezt a harcot... Kívánok Önöknek és munkatársaiknak minden jót, tisztelettel az Önök. ..“ Hogy a John Birch Társaság épp arra törekszik, ami annak idején nem sikerült McCarthy szenátornak — azaz egyesíteni az amerikai szélső jobboldal legkülönbözőbb csoportjait és csoportocskáit és legalább központi „tető“-ve- zetést adni nekik — az közismert tény. Az is közismert, hogy az a szervezet nem csupán F. D. Rooseveltet és J. F. Kennedyt tartja kommunistának, akik a demokrata párt képviselői, hanem a republikánus D. D. Eisenho- wert és Earl Warrent is. Kevésbé ismeretesek viszont a részletek — például az ilyenek: „Nem egész egy hónappal a merénylet után összejött egy esős éjszakán mintegy hét ember a (dallasi) John Birch Társaság által szervezetit összejövetelre,“ írja Saul Friedman a Natian 1964. február 3-i számában. „A fő szónok Wesbrook Pegler lett volna. Az öregedő újságíró úgy döntött, hogy nem használja fel az előre elkészített szöveget, amelyben a Ken- nedy-kormányt támadta — de az elnök a befejező megjegyzések során az összegyűltek csalódását fejezte ki afölött, hogy a szónok olyan belátón viselkedett Kennedyvel szemben: „Ami pedig engem illet és mindnyájunkat, akik itt egybegyültünk, szívesebben hallgattuk volna, amit eredetileg akart mondani. De Pegler nyilván meg akarja várni, amíg a test kihűl.“ Ezek hát azok a harcostársak, akiknek minden jót kíván Richard Cushing bíboros, aki a fennmaradt sajtóhírek szerint nem egész öt hónappal azelőtt olyan kitételeket iktatott be a római 'katolikus temetési szertartások hagyományos formulái közé, mint: John Kennedy, ez a nagyszerű ember“, és így fohászkodott: „Örök nyugodalmat adj néki, ó, Uram!“ és a halotti mise előtt csókra nyújtotta Jaqueline Kennedy született Bouvierenek bí- borosi gyűrűjét.
