Irodalmi Szemle, 1965
1965/3 - FIGYELŐ - Dušan Pokorný: DALLAS Szilfa utca 12,30 III. Ruby (befejező rész)
Beach-i villájának biliárdtermébe és főbelőtte magát. Eleinte azt híresztelték, hogy pénzügyi nehézségei támadtak, de hamarosan kiderült, hogy ez hazugság. Az öngyilkosság okaira soha nem derült fény. Csupán annyi biztos, hogy férje halála után Young asszony eladta a maga 411000 Alleghany Corporation-féle részvényét a dallasi Murchisonéknak, 10 millió dollárért. „Erre az üzletre — írja a Fortune — Young életében valószínűleg soha nem kerülhetett volna sor.“ A helyzet drámai módon megváltozott: amíg a New York Central- ért folytatott harcban Murchisonék minden je! szerint csupán Robert Young ügynökeinek szerepét játszották, most a legjobb úton jártak ahhoz, hogy egész pénzügyi birodalmának uraivá váljanak. Hogyan környékezték meg a kis részvényeseket és íratták alá velük a felhatalmazást, hogy joguk van az ő nevükben szavazni, hogyan szerezték meg-a közgyűlésen a többséget, de a végén mégis csak vissza kellett vonulniuk és húzódniuk Texasba — ez más lapra tartozik. Szembe találták ugyanis magukat Young társaságával, Kirbyvel, s ez az ember igen erős ellenfél volt nekik. Elég, ha tekintetbe vesszük, hogy az ő Manufaaturars Trust Corp. of New York-ja 1959-ben bejelentette, hogy egyesül a New York-i Hannover Bank-:kal (amely, többek között, az Union Carbide and Carbon Corp.-on keresztül az amerikai atomipar jelentős részét ellenőrzi és így az Egyesült Államok ötödik legnagyobb bankja lesz). Röviden: a texasi olajmágnások ismét megálltak a Wal Street áttörhetetlen fala előtt. H. L. Hunt Körülbelül tíz tömbnyire a helytől, ahol Kennedyt meggyilkolták, áll a Mercantille Bank épülete, s ennek hetedik emeletén helyezkednek el Murchison barátjának és vetély- társának, H. L. Huntnak az irodahelyiségei. Ő a független texasi olajiparosok közül a leggazdagabb: a háború alatt nagyobb olajkészlete volt, mint Németországnak, Olaszországnak és Japánnak együttvéve, vagyonát 700 millió, mások 2 milliárd dollára becsülik, napi bevétele mintegy 200 000 dollár (s ez az ame- riaki elnök évi fizetésének kétszerese). Hogyan gondolkodik ez az emberfajta, nem tudom, de egész közéleti ténykedése arról tanúskodik, hogy aránylag hamar eljutott egy következtetésig, amely a formális logika szempontjából egész kifogástalan: amíg a politikai hatalom a Wal-Street kezében összpontosul, a provinciális, különösen a texasi hadjáratok esélyei igazságtalanul elenyészők lesznek a gazdasági hatalomért folytatott harciban. Ezért... ......Hunt a negyvenes évek végétől beleélte m agát annak az embernek a szerepébe, aki több, mint a király, mert ő iktatja be a királyokat és ő alakítja ki a királyok politikáját. Programját, hogy „poltikával a nyereségért“, akkor kezdte szenvedélyesen megvalósítani, amikor megcsapta orrát a tenger alatti olaj- források illata. Keresett egy embert, aki gondoskodna arról, hogy ezek a kincsek jó kezekbe kerüljenek, és először Douglas MacArthur- ra esett a választása (akit Truman elnök kénytelen volt megfosztani a „szövetséges csapatok“ főparancsnokságától a koreai háborúban, mert erőnek erejével meg akarta támadni Kínát — D. P.). Hunt úgy döntött, hogy MacArthur-t beülteti a Fehér Házba. Ö maga is mondogatja, hogy az ő, Hunt meghívására jött össze az 1952-es választási évben a köz- társasági párt kongresszusa előtt a Walldorf- Astoria nevű New York-i szállóban ez a négy személyiség: Douglas MacArthur tábornok, Lucius Clay tábornok (az amerikai hadseregek volt parancsnoka Nyugat-Németországban), Herbert Hoover volt elnök és Dwight D. Eisenhower. Az első három arra akarta rávenni a negyediket, hogy álljon MacArthur pártjára. Eisenhower a kérésüket visszautasította. A chicagói választás előtti kongresszuson, ahol küldöttként vett részt, Hunt folytatta a kampányt. Ma azt állítja, hogy.. . „elég lett volna további két óra ahhoz, hogy MacArthur- ből köztársasági párti elnökjelöltöt csináljon“. A mű azonban nem sikerült (jelöltté és később elnökké is Eisenhowert választották — D. P.), s a következmények sem voltak számára kellemesek. Amikor Hunt ki akarta bérelni az államtól a sekély vizű tengerparti részeket, ahol mindmáig érintetlenül rejtőzik a nyersolaj, és felajánlott 17 dollár bért egy- egy acre területért (mintegy fél hektár), amelyért az állam addig átlagosan 406 dollár bérletet szedett a magánbérlőktől, a belügyminiszter, (aki az Egyesült Államokban túlnyomórészt a természeti kincseket gondozza — D. P.) visszautasította az ajánlatát — és még egy személyes intervenció sem segített rajta, amelyre Huntot két vezető köztársasági kongresszusi tag, Dirksen és Hallack kísérte fel Seatonhöz, a miniszterhez.“ így írt Robert G. Sherrill, „J. L. Hunt: Egy szuper-hazafi portréja“ című tanulmányában, amit Nation című hetilap 1964. február 24-én közölt. Ehhez a cikkhez még visszatérek. De közben vessünk egy pillantást a New Republic című hetilap 1956. augusztus 29-i és szeptember 5-i számába:
