Irodalmi Szemle, 1965

1965/3 - FIGYELŐ - Dušan Pokorný: DALLAS Szilfa utca 12,30 III. Ruby (befejező rész)

Amíg Hunt MacArthurt támogatta, barátai magával Eisenhowerrel kísérleteztek. Egyikük, Sid W. Richardson, meglátogatta 1952-ben Eisenhowert Párizsban „és kötelezte magát, hogy fizet néhány millió dollárt, ha Eisenho­wer jelölteti magát.“ Eisenhower, akit Murchi­son és nyilván Cullen is támogatott, írt aztán egy levelet, amelyben állást foglal amellett, hogy a partmenti olajlelőhelyekkel ne a szö­vetségi kormány, hanem az egyes államok rendelkezzenek (ami természetesen a texasi „függetleneknek“ nagyon megfelelt). „Eisen­hower első törvényhozói sikere az volt 1953- ban, hogy eladta a partmenti olaj-lelőhelyek egy részét a tagállamoknak.“ Ezen a helyen újra átveheti a stafétabotot Sherill: „Amint a partmenti lelőhelyeket átadták a tagállamok kezelésébe, rögtön könnyebben ment minden. Nemcsak hogy Hunit éveken át támogatta Allan Shivers kormányzót, a texasi liberálisok seprőjét; Shivers személyesen is megjelent Hunt „Facts Forum“-ának tanács­ülésein, (Tények Fóruma, Hunt politikai pro­pagandájának legfontosabb eszköze). Akkori­ban senki sem csodálkozott túlságosan, amikor Bascom Giles, Shivers meghatalmazottja az ásványkincsek ügyében, alkit később börtön- büntetésre ítélték csalások miatt, Hunt min­den kérvényét jóváhagyta, amely a sekélyvízi olajlelőhelyek bérletére irányult, bár Hunt csupán 6 dollárt ajánlott fel minden acre-nyi területért a kérvényezett 100 000 acre közül, holott az átlagos bérlet 78 dollár körül mozgott.“ A későbbi években viszont Eisenhower nyil­ván nem váltotta be a reményeket, amiket Murchison és tsa beléje helyezett. „Néhány gazdag, független olajmágnás csalódott Eisenhoweťben“, írta a New Republic 1956. szeptember 5-én, „és az iménti választásokon, beleértve az 1954-es kongresszusi választáso­kat is, többnyire az Eisenhower-ellenes erőket támogatta ... Jennert, Dirksent, Caint, Wal- kert, Goldwatert, Malone-t, Eltont és McCart- hyt“. Ezt, úgy látszik, Eisenhower nem felej­tette el nekik. Nem sakkal ezek után meg akarták ismételni a texasi olajmágnások a sikert a partmenti lelőhelyek területén. Ezút­tal fel akarták számolni a földgáz ára fölött gyakorolt szövetségi ellenőrzést (amelynek kitermelésében Texas az első helyen áll az Egyesült Államokban). Képviselőik keresztül­hajszolták a törvényjavaslatot a Kongresszus mindkét kamaráján, de Eisenhower felhasz­nálta elnöki jogkörét és a törvény ellen vétót emelt. Ezt a mozzanatot John Bainbridge örö­kítette meg. Sherril viszont Hunt reakcióját írja le). „Eisenhower“, mondja Hunt, „semmit sem ért. Ő volt a legrosszabb, legkárosabb elnök, akit valaha is megválasztottunk. Annyi­ra népszerű volt, hogy mit sem kellett törőd­nie azzal, amit az emberek vártak tőle.“ A texasi olajmágnások tehát kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy a kísérlet nem sikerült: a hatalmat nem tudták közvetlenül Washingtonban megvásárolni. Újra meggyő­ződtek róla, hogy a fennálló erőviszonyok kö­zött semmilyen, még csak egy viszonylag ren­des úton sem szerezhetnek döntő befolyást a szövetségi kormányban. Egyetlen kiút mara lt tehát: az adott erőviszonyokat megboly­gatni. Tehát visszatérni lényegében az olyany- nyira reakciós jobboldal támogatásához, hogy nem torpannának vissza még a „nem rendes“ eszközöktől sem. Más szóval, még határozot­tabban támogatni a félfasiszta erőket. Ezért szövetkezett Hunit McOairthyval (erről még szó lesz). Ezért szentelt Goldwaternek, Sherrill szerint, több pénzt, mint bármelyik más politikusnak — éspedig mindjárt a sze­nátor első szenátusi választásán. Ezért próbál­kozik szüntelenül azzal, hogy szélsőségesen reakciós propagandájával hatást gyakoroljon a tömegekre, és ilyen módon kedvező politikai légkört alakítson ki egy nagy szélső jobboldali párt megteremtésére. „Hunt minden valószínűség szerint Amerika leggazdagabb embere. De nemcsak erről van szó. Nem kisebb a valószínűsége annak, hogy ő a szélső jobboldal leghatásosabb propagan­distája. A Hunt-féle konzervativizmus fő esz­köze pillanatnyilag (a Facts Forum társaság feloszlatása után — D. P.) a Life Line (men­tőkötél, vagy olyan vonal, amihez az embernek a saját érdekében tartania kell magát — D. P.). Ez egy rádióműsor, közvetlenül az Egyesült Államok fővárosában, Washington­ban készítik, 331 rádióállomás veszi át, és 45 tagállamban 5 millió ember hallgatja." A nyo­más fő iránya: a kommunisták ellen. Hunt felfogásában persze ez egy rendkívül tág foga­lom. A Life-Line arról akarja meggyőzni az amerikaiakat, hogy „a szövetségi kormány úgy át meg át van szőve kommunistákkal, hogy gyakorlatilag kommunista kormány lett belőle.“ (Nation, 1964. május 25.). Rózsaszínű, ha nem vörös, maga a Wall-Street is. „Jelez­zék“, írta Hunt személyesein a Life Line egyik vezető szerkesztőjének, egy volt protestáns lelkésznek, Wayn Pouchernek, „hogy egy gya­korlatilag ismeretlen, nagyhatalmú csoporto­sulás létezését leplezik le, amely arra törek­szik, hogy rendkívül érős nyomást gyakoroljon a közéletre — egy olyan csoportosulásét, amely valamennyi közül a legrosszabb — a

Next

/
Thumbnails
Contents