Irodalmi Szemle, 1965
1965/3 - FIGYELŐ - Gály Iván: Dávid Teréz: Kísértetek múzeuma
ünnepeiken találkozhatunk. Arról is szó van, hogy Dávid Teréz a prózában talán éppen a novella műfajában rendelkezik a legkedvezőbb feltételekkel. Itt érvényesülhet a legadek- vátabb módon a színpadi szerző sűrítő készsége, érzeke a konfliktusok, a drámai helyzetek iránt, itt festhet meg néhány vonással kifejező jellemeket, itt zárhatja írásait — szájbarágás helyett — oélfoataláló csattanókkal. Hogyne fogadnánk felcsillanó reménnyel, hogy e ritka szándék és az adottságok felől műve nem hagy kétséget. Lássuk csak (közelebbről néhány legjellemzőbb és legfajsúlyosabb kísérletét. A „Félelem“ nagy téma. Egy asszony bandukol a városba kanyargó országúton letartóztatott férje után. Elvétve belebotlik emberi jóságba, de ez sem tudja eloszlatni azt a nyomasztó érzést, amelyet gyerekkorában nem ismert. Lélektanilag megalapozott paradoxon oldja fel félelmét: ő is a gyilkosok kezére kerül. Az igazat megvallva, ennek a viszontagságos útnak érdekes fordulatai nem elégítettek ki, itt kevesebb szóval többet szerettem volna megtudni a félelem patológiájáról, belső folyamatairól. A „Ruzsicska“ már valóiban novella. Itt is visszhangot ver a félelem témája. A Ruzsicska álnéven, egy vidéki szegény tanító papírjaival, a fővárosban oltalmat kereső Grünberger ott ül a folyóparti sétány egyik padján és nézi a vizet. Beteg és nincs hová mennie. Kórházba nem mer, hátha rájönnek, hogy hamis papírjai vannak és bajba kerül az is, aki segített rajta. Nincs hol élnie, és nincs hol meghalnia. Nem tudja, mi lesz, apró darabokra tépi ezért az életmentő iratokat és a folyó részvéttelenül hömpölygő vizébe dobja. Tökéletes lenne ez az írás, ha harmóniáját nem zavarná meg néhány idegenül csengő mondat, mint: „Grüniberger volt a neve, és keletről szívódott fel a fővárosba a náci hódítások idején, amikor Hitlerék fonák törvényeikkel gúnyt űztek a haladásiból és megcsúfolták a szellemet.“ Kitűnőnek tartom ,,A cipő“ című novellát. Frida néni, a volt cseléd, aki hat gyerekről volt kénytelen egymagában gondoskodni, most sok társával együtt ismeretlen cél felé menetel. Lábát éktelenül szorítja az új cipő, amelyet Józsi fia készíttetett neki első keresetéből. „Szerencsére' nemsokára megérkeztek. Boldog volt, hogy végre levetheti az új cipőt. Csak annyi időre legalább, míg a lába megpihen, azután majd lassacskán kitágul, kitapossa, megszokja. Az ember idővel mindent megszokik. Azután a vonat elindult vele Oswiecimbe.“ Hiányérzetet nem hagyó osattamó ez, amelynek finoman rejtett tragikuma csak az értetlent és az érzéketlent mosolyogtatja meg. Sikerült írás a „Hazatérés“ is. Benedek hét évi távoliét után, a háború befejeztével érkezik vissza az önként vállalt száműzetésből. Első útja kedvenc kávéházába vezet, ahol nem talál ismerősre. Ekkor jut eszébe Kobza, volt barátja és harcostársa, a betegsegélyző orvosa. Felkeresi, de még csak egy éjszakára sem talál hajlékra. A kispolgári önző kényelemszeretetre villant rá a novella utolsó mondatában Kobza felesége: „Szegény ember, borzasztó dolgokon mehetett keresztül... Sajnálom ... De azért sokat ne hozd a nyakamra ...“ Egy dunamenti kis faluba érkezik Hilda asz- szony, hogy felkeresse a háborúban elesett fiának, Kurt von Eiberingeinnék a sírját. Fabi- nyi Erzsébet kíséri, aki koncentrációs táborban tanulta meg a német nyelvet, s akinek fiát a nácik ölték meg. Kurt meggyőződéses náci volt és gátlástalan forgatta kezében a fegyvert. Most sírjánál ikét asszony emlékezik. Fabinyi Erzsébet szépen megírt belső monológját két gondolat uralja: A gyilkosoknak sohasem bocsáthatunk meg, de az anya, ha német is, ha fia gyilkos volt is, anya marad... A „Kurt von Eiberingen"-ben szerencsésen találkozik humanizmusunk és az az elszánt akarat, amely ezért a humanizmusért mindig harcra kész. Jól megszerkesztett elbeszélés „Az utolsó karácsony“, amelyben a szerző egy ember vívódását tárja fel, aki Budapest ostrománál elvesztette a kisfiát, majd tizenkét évvel később bűntevékenységgel vádolt fiatalok között figyel fel az ismerős arcvonásokra. A gyerekkori feledhetetlen emlék, az utolsó háborús karácsony zenélő karácsonyfája szolgáltatja a bizonyosságot. Nagyjában a többi írás is megüti a mércét, bár ezekben, már több kifogásolnivaló akad. A leggyakrabban ismétlődő hiba, hogy helyenként az emberekben lejátszódó folyamatok rovására indokolatlanul előtérbe kerül a drámai cselekmény, és ez szegényíti a novella-hősök jellemzését. Dávid Teréz még nem bánik mindenütt gazdaságosan a szóval, itt-ott túlkommentál s ezzel patetikussá válik, nem tesz pontot a novella végére a legmegfelelőbb helyen és stílusa sam mindenütt eléggé csiszolt. Általában azt mondhatjuk, hogy Dávid Teréz a prózába magával hozta drámaírói erényeit éppen úgy, mint gyenge pontjait. Ez a kiforratlanság azonban mitsem változtat a lényegen: becsületes írói tett ez, értékei el- vitathatatlanolk, helye van irodalmunkban s annak keretében — a novella jövőjét tekintve — bíztató, ösztönző indításnak számít. S ez nem kevés ... Gály Iván
