Irodalmi Szemle, 1965
1965/3 - FIGYELŐ - Monoszlóy M. Dezső: Egy kétszer olvasott könyv tanulságai (Alfonz Bednár: Kőkalitka)
Egy kétszer olvasott könyv tanulságai Alfonz Bednár: Kőkalitka Alfonz Bednár Kőkalitka címen kiadott novelláinak gyűjteményét újra olvasva (először egy novella kivételével még 1956-ban a Hodiny a minúty című kötetben olvastam szlovákul) tulajdonképpen kétféle atmoszféra nehezedik rám szimultán erővel, az akkori és mostani benyomásaim egymással vitatkozó, némely pontban megegyező, de mindenképpen összehasonlítást kikényszerítő élménye. Amikor 1956-ban a Hodiny a minúty kezembe került, még kifakulatlanul éltek irodalomtudatomban a Szlovák Nemzeti Felkelés gáncs- talannak és magasztosnak ábrázolt sematikus hősei, a szlovák nemzeti öntudat teljes fegyverzetben előugratott alakjai, a belső gondolat és külső cselekedet egyöntvényű figurái, a fokosukat forgató, vonatot kisiklató modem Jánosíkok, s az a Szinte megszeghetet lennek látszó krédó, hogy vannak jó emberek és vannak rossz emberek, a politikai perekbe idézettek pedig nemcsak rosszak, de bűnösek is, sőt a bűnüket amolyan eredeti bűn formájában már magukban rejtegették, hordozták az idők kezdete óta. Bednár könyve egyszeriben szétkergette ezeket a hősöket s még ahhoz is volt bátorsága, hogy Bölcső című novellájában Majerský vádlottról, aki az ügyész szerint „felforgató és kárttevő, aláásta és szabotálta a szövetkezetet, becsmérlőn nyilatkozott a szovjet kombájnokról, és támogatta a kulák sejteket, amelyeknek az a célja, hogy Temesány- ban megakadályozzák az áttérést az egyéniről a közös gazdálkodásra“, elmondja mindazt, amit a bíróságon senki se mondott, mondhatott el, azt ugyanis, hogy hősiesen harcolt a hegyekben, majdnem megvakult, amikor földhöz juttatták, sikkor is becsületesen és példamutatóan dolgozott... Ez az igazmondásra elszánt írói magatartás (bár az igazmondás nem egyetlen író privilégiuma, de ő volt az első, aki ezzel élni mert és tudott) akkor az újszerűség mindent magába sűrítő konglomerátumaként hatott. A hozzáállás újszerűsége egyszerre mindent újszerűnek láttatott, tartalmat, megírás módját egyaránt. Az igazság kimondása stílussá, művészi minőséggé változott. Bednárt egy- csapásra nemcsak az igazmondó jelzővel tüntették ki (több becsmérlő jelzőtől most eltekintünk), amely a vállalás akkori természetes kockázatából eredt, hanem modem író is lett, sőt az írók között az író. Most kilenc év távolából, helyesebb nézőpontok birtokában az írói műalkotás megítéléséből több mitikus összeködösülés kitisztult. Ma már szinte közhelyszámba menne annak a leszögezése, hogy az igazság kimondása még nem művészi kritérium, s hogy a jót nem ahszolút jónak, a rosszat nem abszolút rossznak bemutató jellemzés, még nem modernség és nem új irodalmi stílus. Másszóval az, ami ötvenhatban a teljes igazság erejével hatott, 1965-ben kétfelé differenciálódik, az írói alapállásra, s ennek az alapállásnak a művészi ábrázolására. Ez első felében megegyezik az ötvenhatos olvasmányi élménnyel, s nagyra értékeli Bednár nyíltszíni vállalkozásának elsőségét, amely minden nemzeti irodalmon belül messze mutató erkölcsi jelentőséggel bír, második felében azonban az irodalom nagyobb űrmértékű lombikjában pusztán a művészi kritériumok lakmuszpapírjával vizsgálva a művet, eltér az akkori élménytől és az akkori atmoszférától. Hogy ezt közelebbről bizonyíthassuk, vegyük szemügyre a kötetbe gyűjtött novellákat. A kortörténeti háttér, amelyben mind a hat novella (Szomszédok, Bölcső, Kőkalitka, Épülő ház, Örák és percek, Idegenek) beleépül, na- gyobbára megegyezik. A nemzeti felkelés élményanyaga ez, s az ezt követő évek szembesítése és ennek az alátámasztására mintegy harmadik idősíkban a még régebbi élmények, a gyermekkori remineszcenciák jellemfestő és jellemalakító felsorolása. Novelláinak szereplőit is leginkább két csoportra lehet osztani, német (katonákra és szlovák kisemberekre. Az a néhány értelmiségi, aki a novellákban szerepel, szintén inkább állásának jelölésével (a falu orvosa, papja, tanítója, a német hadsereg egy-két tisztje) mint intellektuális adottságaival hívja magára az olvasók figyelmét, s nem különül el osztályszerűen a többi személyek tömegétől. Amint látjuk, ez az első csoportosító szándék még nem sokat árul el az írások jellegéről, legalábbis semmi olyat, amely az azt megelőző írásoktól megkülönböztetné. Talán egyedül a több idősík művészi szempontból távolról sem újszerű (a XX. század irodalmában bőven találkozhatunk vele), de itt erkölcsi kategóriákat mérő alkalmazása az, ami elgondolkoztat. Az egyöntvényű kész- fegyverzetű figurák Bednár előtt az ilyen idősíkokkal nem sokat kezdhettek volna. Jók
