Irodalmi Szemle, 1965
1965/3 - Angyal Endre: Nezval fordításának néhány problémájáról
Angyal Endre Nezval fordításának néhány problémájáról Nem a mi feladatúink, hogy megállapítsuk: Vítézslav Nezval egyike a XX. századi világiköltészet legnagyobb alakjainak. Nemrég vettük kezünkbe a nyugatnémet H. M. Enzemsiber- ger reprezentatív válogatását: Museum der modernen Poesie. Közel száz európai, amerikai, afrikai költő szerepel benne: Nobel-díjasok, mint Paszternak, Szeferisz, Quasimodo, Gabriela Mistral, világszerte ismert nevek, mint Krleža, García Lorca, Nicolás Guillén vagy Ezra Pound, s köztük három magyar: Babits Mihály, József Attila és Illyés Gyula és négy cseh: František Halas, Vítézslav Nezval, Jiŕí Orten és Jirí Wolker. Azt hiszem, mindenki, aki kissé ismeri a világirodaimat, egyetérthet Enzensberger mércéjével, annál is inkább, mert a norvég szigeteken lakó német író nemcsak poéta, hanem a poétikának is szakemere, sőt a frankfurti egyetem vendég-docense, Impozáns gyűjteményének összeállításában is poétikai és esztétikai elvek vezérelték: a szövegeket mindenütt az eredeti nyelven (csehül, magyarul, horvátul, oroszul, angolul stb.) közli, mellette pedig ott a német műfordítás. Ebben a munkában nagyobb gárda segítette Enzensbergert, az alapgondolat azonban az övé: „Gewissen philologischen Mindestforde- rungen muss jede Übersetzung geniigen; doc.h finden diese Forderungen ihre Grenze dórt, wo sie das Gedicht erdrosseln.“ (Minden fordítás meg kell hogy feleljen bizonyos minimális filológiai követelményeknek; ezeknek a követelményeknek azonban határt szab az, ha már a költeményt magát fojtogatják.) íme: filológiai igényesség egyefelől, költői hangulat másfelől. Ez az a kettős egység, amelyet minden műfordítónak szeme előtt ke'! vagy legalább is kellene tartania. Éppen ezért izgalmas látvány megnézni, hogy méri össze erejét Nezval magyar tolmácsolásán két költő, a pozsonyi Monoszlóy M. Dezső és a budapesti Garai Gábor. Amikor Monoszlóy magyar Nezval-válogatása 1960-ban megjelent, a debreceni Aljöld hasábjain méltattuk ezt a jelentős vállalkozást. amely arra volt hivatva, hogy az egész magyar nyelvterületen utat törjön a nezvali lírának, s ezzel igényes példát mutasson a szocialista világszemlélet és a modern, költői formák szintézisére. 1964-ben aztán Garai Gábor tette közzé két fordítását: az Edisont a Nagyvilág, az Időjelet pedig az Üj Írás 4'. számában. Fordításainak bevezetésében a magyarországi költő részletesebben beszámol munkája előzményeiről. Elmondja, hogy a cseh nyelvet nem ismeri, a cseh irodalom történetét is csupán töredékesen. Fordítását — úgymond — Milan Navrátil nyersfordítása alapján készítette, Szalatnai Rezső segítségével. Nyíltan bevallja: „Nem hízelgek magamnak azzal a gondolattal, hogy fordításaimmal immár Nezval valóban méltó magyar tolmácsára talált.“ — Itt egyet kell értenünk Garaival; aggodalmainkat és fenntartásainkat azonban nem hallgathatjuk el, amikor így folytatja: „... kénytelen voltam úgy dönteni, hogy a költeményt jambikus lejtésben fordítom magyarra, jóllehet a cseh eredeti laza trocheusokban íródott." Nos, ezt az indokolásit nem tudjuk teljesen elfogadni. Garai szerint ugyan az esetleges magyar trocheusok „Arany Toldijának hangvételével kísértettek“, de itt rögtön felmerül az ellenvetés: a XIX. században egyes műfordítók (Baksay Sándor és követői) éppen a forma megváltoztatásával próbálták „aranyjánosi hangulatúvá“ varázsolni a homéroszi eposzom kát! Nem hallgatjuk el a „jambus-egyeduralom- mal“ szemben fennálló aggályainkat sem. Ennek a formának voltak és vannak ugyan nagy magyar mesterei, de mennyi gyönge verselő írogatja immár másfél százada szakmányban a maga rossz, fellengzős vagy pongyola jam- busait, annak a téves hitnek hódolva, hogy a jambus a „fentebbi stílus“ nélkülözhetetlen kelléke! Nem tilthatjuk ki a jambust a magyar ver- selésiből, azonban szeretnénk arra figyelmeztetni, hogy a magyar nyelv, de a cseh is, a szlovák is, sőt a finn is, a szó első szótagját
