Irodalmi Szemle, 1965

1965/3 - Jean Grosu: Bukaresti levél

vészi hitvallás szintjén meg is fogalmazták nyilatkozataikban az új színházi vezetők.

Kik állnak az elkövetkező évadban a színházi irányítás élén?

A C. Nottara Színházat Horia Lovinescu, a jeles drámaíró, a Lucia Sturdza Bulandra Színházat egy jólismert rendező és színész, Liviu Giulei, a frissen létesített Kis Színházat (Teatru Mic) pedig Radu Penciulescu, a kitűnő rendező vezeti majd. Ami a színházak műsortervét illeti: a romáin szerzők több, mint 40 új színmüvét mutatják be az ország színházai. A modern drámát a főbb színházakban vagy a „kamaraszínházak“ kísérleti színpadain O’Neill, Pirandello, Majakovszkij, Brecht, Anouilh, Jonesco, Miller, Lorca, E. Svarc, W. Saroyan, L. Suariina, Akszjonov, Steinbeck, T. Williams, Cocteau, Dimov, Katajev és mások képviselik. Az antik drámairodalomból Szo- foklész, Euripidész és Plautusz, a klasszikusok közül pedig Shakespeare, Ben Johnson, Moliére, Lope de Vega, Goldoni, Gogol, Dosztojevszkij, Kleist, Schiller, Ibsen, Gorkij, Nusics és mások művei kerülnek színre.

Az elmúlt év decemberében Bukarestben lezajlott dramaturgia vitából világosan kiderült, hogy — legalábbis egy időre — az irodalmi érdeklődés középpontjába a dráma került.

Az említett megbeszélést a Színházi Tanács szervezte az írók és színházi emberek közreműködésével, hogy a lapokban már egyébként régebben zajló dramaturgiai vitákat országos szinten is tisztázzák.

A megbeszélés felszólalói abból az örvendetes tényből kiindulva lendültek vitába, hogy ma Romániában soha nem tapasztalt és egyre növekvő érdeklődés alakult ki a színpad művészete iránt. Ez a tény — hangsúlyozták szinte valamennyien — arra kötelezi az írókat és színházi szakembereket, hogy ezt a nagy érdeklődést esetlegesen visszaszorító jelenségeket legyűrjék.

A vitán többen hangoztatták: egy olyan mű, olyan téma, amely csakis minket érdekel, valójában minket sem érdekelhet, hiszen az igazi nemzeti dráma egyik fő meghatározó jegye éppen az az érdeklődés is, ahogyan a művet a világ többi nézői fogadják. Nos, a többi között éppen ez a követelmény sarkallja az írót, hogy a szocialista valóság, a társadalom jelenségeit a maguk nagy változatosságában, bonyolult összetettségében érzékeltesse.

Ez a megbeszélés az egészséges: „ösztönző kommunista elégedetlenség“, a kritika és önkritika látőhatárívét jelölte meg követendőként — a drámaiság valóságos, olykor kíméletlen, érdes életigazságait a dialektika-ellenes, tengőd tető sematizmus magatehetetlenségével szemben.

Ezek az új, fejlődésiben levő dramaturgiai koordináták a kronológiákba és nem az időtlenségbe helyezett drámairodalomnak kedveznek. Ezért is mondhatjuk el — azt az egyébként örvendetes valóságot —, hogy a jelenlegi román dráma legerősebb „szárnya“ épp az „eszme-dráma“, amelyben jelentős hely illeti meg Horia Lovinescu Egy művész halála (Moartea unui artist) című drámáját, még akkor is, ha retorikus, didaktikus elemek is beleszűrődnek.

A dramaturgia elméletében, esztétikában jellemzőek az olyan tanulmányok, kritikák, amelyek az Absurdul in teatru (Az abszurd a drámában) és a szocialista-realista színházzal való esetleges összeférhetőségét elemzik:

„A választ erre a kérdésre — írja A. Bäleanu kritikus — már megadták a gyakorlatban még mielőtt elméletileg valaki is megfogalmazta volna. Idéztem Brechtet, de Majakovszkijra is éppúgy utalhatunk... Hiszen — zárhatjuk le a fenti idézetet —, ha igaz az, hogy a brechti abszurdum is elvont hősei történelmen-kívü- linek tűnhetnek és ilyenképpen a polgári társadalom válságát egyetemes emberi válsággá túlozzák, nem kevésbé igaz az sem, hogy az az erős szatirikus, parodisztikus vonás, társadalomkritikai él, amely Brechtet jellemzi, éppen abszurdságával „emeli meg“ a bírálatot és válik tiltakozása — harsányabbá.

Az író, a színházi ember és a közönség közötti közvetlen és ösztönző kapcsolat révén a színház világszerte a század második felét talán legjobban képviselő műfajjá kezdi kinőni magát.

Épp ezért a jelem pillanatban — s ebben az értekezlet valamennyi részvevője megegyezett

— a legfontosabb a színházi kritika és a drámaelmélet sokrétű fejlesztése, teljes elszakí- tása a szűkkeblű, merev változatosság iránti érzéketlenségtől, s épp olyan fontos az eredeti drámai művek alkotása, amelyeknek meghatározó szerepe, kihatása az egész színházi életre nagy felelősséget ró a drámaírókra, annál is inkább, hiszen az ország 40 színháza kéri tőlük a mélyen korszerű, emberi tartalmakban, sugallatokban gazdag eredeti műveket.

Egyetlen mondatba foglalva e munkálatok végső következtetéseit, elmondhatjuk: a színpadig az elkövetkező évadokban nem juthat olyan színmű, amelynek művészi-gondolati értékeiről az új színházi vezetők szívük mélyéig nem lesznek meggyőződve.

Óváry Géza fordítása