Irodalmi Szemle, 1965

1965/3 - Balogh Edgár: Olténiában

Dorobánc voltam itt, s katonatársaim avattak be Tudor Vladimirescu élő múltjába. Az oltyánok szabadsághőse sohasem halt meg. Elzarándokoltattam most útitársaimat a város legelső szobrához, 1898-ban egyetemi hallgatók kezdeményezték felállítását. Bronzban áll az oltyán népvezér, kezében jatagán és zászló, tüszőjében tőr és bomba, alatta oroszlán és ion oszlop, címer szarvassal s egy pajzson olvasható — nem is szlavónul, hanem latinul, már a századforduló ízlése szerint — az a szó, amely a magyar romantikában is oly bűvösen csengett: Libertás. Stílus volt az ilyen póz az összes kellékekkel. A Zala-iskola és erdélyi növendéke, Köllő Miklós is így csinálta volna (ez a székely különben pályázott erre a Tudor Vladimirescu-szoborra, s díjazták is), de most, annyi újabb meg újabb hősiesség után él megint, belülről sugárzik, igaz ez a szobor.

Másnak talán nem telnék öröme benne, de én bizony kisurrantam a kaszárnyák háta mögé, ellátogattam a régi katonatemetőbe. Ápoltuk ezeket a sírokat, tisztogattuk, meszeltük sok száz német és román katona szabályosan sorjázó betonkeresztjeit, s valljam-e be? Itt írtam amolyan szózatomat az új, fasiszta német veszély ellen. Most sofőr-társam kísérgetett, s szavunkra fiatalember bújt elő a vállrojtos német tábornok bronzalakja mögül. Katona. Kolozsvári. Elvisz az újabb sírokhoz, itt szovjet és román hősök nyugosznak, a történelem kérlelhetetlen, s a régi ábrándos katona szózatát csak isaját kis ön-számontartásom őrzi. A fiú, utódom — frissen fiatal, ábrándos mai munkás-dorobánc — elkalauzol a szomszédba is, ezt akkor még nem tudhattam, hogy itt lesz a láger. Emlékmű hirdeti, kommunisták sínylődtek itt. A fiú mesél, Játja-tudja, ki segítette a szökésben Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtánsat, él még az öregasszony is, aki szabadulásakor először kínálta étellel. A fiú nem nyugszik. Megmutatja a lengyel foglyok napóráját is: változatlanul pontosan mutatja az időt mindmáig. Utunk- és Korunk-példányokkal köszönjük meg a nem várt szívességet, s visszamenet még egy meglepetés vár: előttünk ágaskodik az égre a Végtelen Oszlop. Faragott óriási pásztorbotként figyelmeztet a városka felett mindarra, ami igaz és szép, amit őrizni és védeni és szeretni kell. Bráncusi erre az egyszerű ismétlésre hangolt kőemlékre bízta, hogy vele szárnyaljunk, örökké szemben a múló idővel.

Csak egy suhanás volt, emlékek felvillózása. Tulajdonképpen magánügy. Még csak riport vagy irodalmi szociográfia sem lehet belőle. Lélekrajz, ennyi. De hiszen mégsem az enyém. Ami bennem felötlik és velem elmúlik, azt valójában bronzba és kőbe, betonba és fémbe örökítette a Zsil-parti fókusz, hősök és dolgozók, munkások és művészek végtelen láncolata.