Irodalmi Szemle, 1965
1965/1 - Dávid Teréz: Kádervallomás (regényrészlet)
Dávid Teréz (Szemelvények egy készülő regényből) aűefrnllomns Személyi adatok Csermalek Félix a „H. A. T. T.“ (Hangulatot Terjesztő Társaság) igazgatója, — amikor a személyi ívet kitöltés céljából átadta nekem, szükségesnek tartotta hozzátenni: — Nem kell megijednie. Csupáncsak formalitás ... Nem ijedtem meg. Annál kevésbé, mert Csermalek évek óta ismer. A tavalyelőtti szilveszteri mulatságon hajnalig mulattatott. Pontosan tudja, ki vagyok, éppen azért érzi kötelességének a „HATT“ kollektívája előtt is bebizonyítani, hogy nem vagyok Pörge Cecília. Ezt eddig rendben levőnek találom. Csupáncsak... nehéz lesz bebizonyítanom, hogy nem vagyok az a bizonyos Pörge. Mert arról, hogy az vagyok, aki vagyok, birtokomban van egy csomó irat. Születési és házassági bizonylat, kereszt- levél, iskolai okmányok, szakképzettségi tanúsítvány (kitanult fodrásznő vagyok), tagsági igazolványok... (az állatvédő ligától és a városi könyvtárból) és így tovább, és így tovább... De hogyan bizonyítsam be mindennek az ellenkezőjét? Még szerencse, hogy egészen félreérthetetlen kérdések is találhatók az íven. Mint például, itt fent, a papiros jobb sarkán, az első: 1. Neve: Nos! A nevem ... Ha én most Pörge Cecília lennék, akkor semmi esetre sem írnám ide, hogy Pörge Cecília. Viszont, ha azt írom, hogy Takács, (ami igaz is), akkor még mindig feltételezhető rólam, hogy valamikor Pörge voltam. Különben miért biggyesztették oda zárójelbe, hogy Névváltoztatást is megjelölni Tiszta sor! Csakis olyan ember szokta megváltoztatni becsületes családi nevét, akinek erre nyomós oka van. Mert voltam én azután még Blau Piroska is, meg Tóth Etel, ahogy épp a szükség hozta, de ami most végeredményben nem is lényeges. Ügy sem jegyzem ide egyiket sem. Tűnjön inkább feledésbe a dicstelen múlt dicső cselekedeteivel és jegyezzük ide szerényen azt a nevet, amit édes jó apámtól örököltem becsülettel. Illetve ... Igazán nem értem, hogy édesatyám jóhangzású családi nevünk utolsó mássalhangzóját miért diktálta születési bizonyítványomba cé-hával. így, hogy Takách ... Mikor egész pontosan tudom, hogy családunk semmilyen ága nem viselt predikátumot. Éppen ellenkezőleg!’ Nem tartom valószínűnek azt sem, hogy eme kis „elírás“ apám határozott felbújtá- sára történt volna, mert akkor revidiálnom illenék róla kialakult véleményemet. Nem! Az ilyesmit már a múltban is elítéltem és azért cseréltem fel nevem utolsó betűjét csé-re. Büszkén vállalva plebejus őseimet. Iskolai bizonyítványaimba nevemet már így jegyezték... Takács! Csak arra nem emlékszem pontosan, hogy miféle külső befolyás eredményeként tűnt el nevem végéről az „s“ betű és hogyan került ékezet a cé-re? Megvan! Negyvenhatban történt Prágában. Ültem a szoba sarkában és hallgattam, mivel nem tudtam azon a nyelven válaszolni, amelyen Pouškáék kérdeztek. (Pouškáék a rokonaim szomszédai voltak, kíváncsi természetű emberek, akik azon nemzet polgárait, akiknek kormánya Hitler oldalán keveredett háborúba, nem tekintették teljesértékű társadalmi lényeknek. Még akkor sem, ha a fasiszták által meghurcolt alattvalókról volt szó.) Szóval... ültem a sarokban és hallgattam. Rokonaim megkísérelték ugyan enyhíteni a helyzetet olyanformán, hogy felvilágosították szomszédaikat, miszerint én Brati- slavából érkeztem. Pouška azonban, nem — A rend kezdete volt a káderlap... A rendetlenségé is ... —
